
Egy arany dioráma, best of AFV, nem túl kifinomult,
1/48 Mester arany, de miért? Pigmentek kontroll nélkül..

Voltunk Nyitrán
Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a családot, nincs-e kedvük szombaton kirándulni egyet. Hova? A szlovákiai Nyitra városába. Nem terveztem, hogy meglátogatom ezt a versenyt, de most valahogy kedvem támad. A cseh makettipar nagyágyúi értik az online marketinget, és szépen be is húztak a csőbe. Jöttek szembe a reklámok, az akciók, az újdonságok. Jól van, menjünk!
Nyakamba vettem hát a családot, a barátok segítségével visszakaptam a Stresaba kitranszportált maketteket, és irány a Szlovák pusztaság. Korán kellet indulni, mert 10:30-kor zárt a nevezés. Ez már fura volt, de hát mit lehet tudni. Az Eduard, Aires, Modelshop.sk akciók és standok ígéretében robogtunk át a párkányi hídon.
Kik ezek, mik ezek?
Jut eszembe a klasszikus Janklovics Sziget reklám. A másik, ami feldereng, a pár nappal korábbi beszélgetés Tibi barátommal. Mekkora ez a verseny? 500-1000 makett. Ebből 200 papír, De egyébként egy ***. A belépő jelképes 2 EUR, az előnevezett indulóktól további 1, a helyszíni nevezőktől további 3 EUR-ot kértek. Volna. De nálam ez elmaradt. A név bemondás után megkaptam a papírkákat, és elhelyeztem a maketteket a mezőnyben. 4 hosszú asztal, ebből 2 a felnőtt makettek. A többi papír, junior, helyenként civil kategóriák, vagy hajók. Out of scope számomra. Végig vizslatva a két asztalt találtam pár szép munkát. Inspirálót is, tanulságosat is. 32 makettről készítettem képet. Némelyik inspirált, másikat csak dokumentálni akartam, és volt, amiből inkább tanulni, mivel a készlet otthon pihen a polcon, vagy éppen már építés alatt áll. Ez kb. 30 perc alatt megvolt.
Irány a börze, lista fejben, indulhat a böngészés. Újabb 30 perc, minden meg is van, egészen korrekt áron. Az összes jövéssel, menéssel, pakolással, 1,5 óra alatt láttam mindent, megvettem mindent.
Ország – Város – Fiú – Lány
Mivel a család rendkívül türelmesen kivárt amíg 1,5 óra alatt elmerültem a csehszlovák makettező társadalom helyi kivonatában, bennem is igény támadt egy kis változatosságra. Így hát hátra hagyva a rendezvényt, becsorogtunk a városba, és megnéztük a várat. Szép kilátás, nagy templom, középkori várkapu, lépten-nyomon magyar főurak nevei az info táblákon. Ez sem tartott tovább 1,5 óránál, mehetünk vissza.
Pakolás, ceremónia
A díjátadó 15:00-ra volt meghirdetve, ezért 14:30-kor már hordozó dobozzal a kezemben mentem a makettért. Senki nem ellenőrzött semmit, bármelyiket elpakolhattam volna. Ez kissé aggasztó volt. Ugyanakkor minden munka ott volt, ahova délelőtt az alkotója rakta. Vagyis a zsűri sem nyúlt hozzá. Úgy tűnt a ránézéses zsűrizést szó szerint vették… A díjazottakat helyi szokás szerint matricával jelölték. Már itt furcsa volt a kevés matrica. Elmúlt 3 óra, még sehol semmi. Néhány helyi arc még okleveleket írogat, táblázatokat böngész (papíron), adminisztrál. Vettem hát a bátorságot, és egy fiatal klubtagtól segítséget kérve betekintést nyertem a díjazottak listájába. Nem volt mire várnom, így fogtam a családot és búcsút intettünk Nyitra városának.
Tanulságok
Még a délelőtt folyamán megkezdte munkáját a zsűri. Saját kategóriám felett görnyedő embereket kísértem figyelemmel. Mást nem is tehettem volna, hiszen bárhogyan próbáltam kikerülni őket, mindig az aktuális fotó áldozatom felett támadt kedvük tanácskozni. Eindhoven és Stresa után szürreális volt végignézni, ahogyan a helyi klub agyonmosott, kinyúlt pólóiba öltözött bácsik tablet helyett egy írótáblára rögzített üres A4-es táblázatba írogatták a valamit. Pontozólapot nem láttam, ezen meglepődtem. Hogy fogják így biztosítani a fedhetetlen objektív véleményalkotást (irónia)? Később rápillantva a mezőnyre, majd az eredménylistára, ismét feltűnt a díjak alacsony száma. 1/72 légcsavaros 3 díj, 1/48 harcjármű 2 díj (10 makettből ez nem tűnik kevésnek, de valahogy mégis annak tűnt) A helyi mikulások jellemzően olyan maketteket díjaztak, amiket én le sem fotóztam. Az LGT is megénekelte: „Ami nekem jó, az talán neked nem való” Na hát ami nekik jó, az nekem tuti nem való. Nagyon más az elképzelésünk a makettezésről. A rendezvény furcsa kettősséget mutatott. A helyi sportcsarnok (ahol Győr-Nyitra női kézi BL meccset is rendeznek, szóval nem egy falusi tornaterem) bejáratán egy A5-ös papír árulkodott arról, hogy itt makett verseny van. Bocsánat, Model Show! Szemetes, információ bármiről, útba igazító tábla, hangos bemondás, semmi. Láthatóan a szervezők nem álltak a helyzet magaslatán. Ugyanakkor elég nagy börze, Eduard, Special Hobby, Aires, Modelshop.sk teljes bolt kint. Átlag magyar verseny mennyiségű makett, de egyharmada papír. Átlag magyar mennyiségű nevező a core kategóriákban, de vagy 90-es évek színvonala, vagy a legfrissebb technikák (pár maketten). A többség nem tudja levetkőzni az aránytalan (túl nagy, túl kicsi) igénytelen képkeretbe ragasztott csehszlovák vasútmodell műfű alapokat. Ugyanakkor reményt keltően sok makett a junior kategóriákban. De semmi előre mutató, inkább az említett 90-es évek a fiatalok szintjén. Gondolom működik egy szakkör a helyi klub szervezésében. Földrajzi elhelyezkedése miatt jó kis verseny lehetne, de úgy látszik nem tudja kinőni magát a helyi nyugdíjas mukucsok szorításából.
Az élet minden területén az egyik legnehezebb kihívás, amivel szembesülünk, saját magunk értékelése. Elég jó tanuló vagyok? Elég jó munkaerő vagyok? Elég jó szülő vagyok? A sort lehetne folytatni. Makettezőként ez a feladat talán még bonyolultabb. Szeretett hobbink alapvetően egy művészeti tevékenység, ami fundamentálisan szubjektív eredményeket képes csak felmutatni. Bármit is csinálunk, alapvetően a tetszik/nem tetszik dimenzióban mozog. Persze vannak objektív tényezők is, történelmi hűség, anatómia, fizikai jellemzők, agyagok (fém, fa, stb.) jellemzői. De a határ valahol a színek használatánál kezd elmosódni, és hajlamosak vagyunk vagy megmondani, vagy szolgai módon elhinni a mindent felülíró igazságot, amit valaki állít. Akkor is, ha nem tudja alátámasztani, csak elég határozottan állítja. Akkor is, ha mi sem tudjuk alátámasztani, ezért próbáljuk elég határozottan állítani. És itt kezdődnek a hitviták, ahol a tények már a feledés homályába vesznek.
De mégis hogyan ítélkezhetünk saját magunk felett egy ilyen bizonytalan, sikamlós környezetben? Hogyan állapíthatjuk meg magunkról, hogy elég jó-e amit csinálunk? Miben van fejlődési lehetőség? Mik a hibáink? Ki a hülye, és miért nem vagyok én helikopter? Egyáltalán, kell-e ezzel foglalkozni?
Mindenek előtt tegyük fel a kérdést magunknak: Mi volt az életben a legutóbbi hibám? Lehet ez apróság, elfelejtettem kenyeret venni, vagy a gyereket elhozni az oviból. Elbambultam, és belecsúsztam az előttem állóba a pirosnál. Akármi. Ha nem jut eszedbe ilyen, mondjuk az elmúlt 2 hónapból, akkor ezt az írást felesleges is tovább olvasnod. Hiszen Te tökéletes vagy, nincs mit tanítanom neked. Ha eszedbe jut valami, gondolkozz el rajta, mi a tanulság? Hogyan kerülhetted volna el a hibát, amit ejtettél. Ez első lépésnek jó is lesz. Saját magunk megkérdőjelezése, az önvizsgálat az első lépés ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. És ez a makettezésben sincs másképp. Nincs tökéletes munka. Ha ezt el tudjuk fogadni, az már fél siker. Mindig van valami, amit tökéletesíteni lehet, amin van még mit csiszolni. A lényeg, hogy ne tekintsük magunkat, a munkánkat magától értetődőnek. A makett nem magától készül el. Abban sok munkánk, ötletünk, technikai, történelmi tudásunk, kreativitásunk van. És ezek mind-mind hibákat is hordoznak magukban. Sötétség nélkül nincs fény, ez ne feledjük. A munkánk, és önmagunk legnagyobb értéke is az egyensúly lehet.
Beginner level 2.000
Valahol el kell kezdeni. A magyar társadalomban szinte tabu kimondani azt, hogy én magasabb szinten állok, mint te. Tabu szembe állítani a másikat azzal, hogy nekem több tapasztalatom van valamiben, mint neked. Ez a sértés kategória. Miért ne tudhatná a másik olyan jól, mint én? Több okból. Ott van a rutin. Évek munkája van abban, ha valaki készség szinten kezeli az anyagokat. Nem folyik mellé a ragasztó, nem hagy sorját, nem szemcsés a festés, stb. Ezeket meg kell tanulni, és ez idő. És ahogy telik az idő, gyűlik a rutin, egyre újabb és újabb dolgokat kell megtanulni. Egy idő után egy (közel) hibátlan építés már nem teljesítmény, hanem alapkövetelmény. Annyira alapkövetelmény, magától értetődő, hogy a zsűrinek fel sem tűnik, hogy a futógörgő Continental feliratának utolsó betűjét, amit L helyett U-ra öntött a gyártó (jogdíjak) nem csiszolta le a készítő (megtörtént eset Mosonról). Mindannyian ugyan azon az úton járunk. Persze nem ugyan ott tartunk. És az is lehet, hogy másik sávban haladunk. És nem biztos, hogy ugyan addig akarunk eljutni. De akkor is ugyan azon az úton járunk. Ez fogadjuk el. Keressük meg magunk között azokat, akik ugyan abban a sávban, és előttünk járnak. És tőlük kérjünk tanácsot. Kicsi az esélye, de lehet, hogy pont zsűrizni fogják a munkánkat. De erről később.
Ha túlvagyunk azon, hogy nem mi vezetjük a sort - valahol benne vagyunk, vannak mögöttünk is, és előttünk is, tudásban, rutinban, ízlésben - akkor elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy hol is tartunk? Mik azok a technikai skillek, amiket magabiztosan művelünk? Persze ez nem egy objektív, világszinten elfogadott regula szerinti meghatározás. Mit jelent mondjuk egy részletes építés? Hogyan kell jól diorámát építeni? Mi a jó Dunkelgelb meghatározása? Teljesen szubjektív ezek megítélése. Nyilván vannak alapvetések, ne legyen látható sorja, vagy szemcsés felület festéskor. De ezek elérésre sokféle megoldás létezik. Ahogy fejlődik a makett ipar, újabb és újabb anyagok jönnek, újabb és újabb technikák alakulnak ki. Használjuk azt, ami nekünk kényelmes, és ami a nekünk tetsző eredményt nyújtja. Alapvetően mi magunk határozzuk meg az elvárásokat magunkkal szemben. Az egész hobbi célja, hogy jól érezzük magunkat. Alkotás közben, és a végeredményt nézegetve is. És ha úgy érezzük, hogy szép-szép, de ezt vagy azt lehetett volna jobban, akkor már közel vagyunk egy egészséges önképhez. Ebből tudjuk, hogy megtettünk mindent, hiszen szép, de felismerjük a hibáinkat, a hiányosságainkat, hiszen ez vagy az lehetne jobb is. A következő lépés, hogy tanuljunk ezekből, és fejlesszük magunkat.
Hogyan tovább? Fotózz!
Ne féljünk kérdezni. Napjainkban az emberi kommunikáció jelentős része a virtuális térben történik. Ezért munkánkat sok esetben csak fotókon tudjuk megmutatni. A makettről készült fotó minősége jól mutatja a készítő igényességét is. Egy elmosódott, szembe fényes képre nem is nagyon lehet mit írni. Ha nem adja vissza a kép azt, amilyen a makett a valóságban, akkor nincs miről beszélni. Ezért mindenek előtt nézzünk utána, hogyan készíthetünk házi körülmények között szép képet alkotásunkról. Erre itt nem térnék ki, de egyáltalán nem bonyolult, vagy költséges mutatvány. Sok cikket találni róla a weben. Google a barátod. Ha megvan a megfelelő fotó(k), akkor már csak az a kérdés:
Kitől kérdezzünk?
Mi a túrót kezdjünk a zsűrivel?
A legtöbb makettező életében eljön a pont, amikor benevez egy versenyre. Ehhez általában kell annyi önbizalom, vagy kíváncsiság, ami elhiteti velünk, hogy van esélyünk valamit nyerni. Vagy legalábbis kíváncsiak vagyunk rá, hol állunk a mezőnyben. Mindenképpen valamilyen külső visszajelzésre vágyunk. És ez így is van rendjén. A legtöbben ott csúsznak el, hogy ezt a külső visszajelzést nem kezelik a helyén. Egy adott ember véleményében is lehetnek hasznos és haszontalan dolgok. Valamiben igaza van, és tök jó ötletet mond pl. egy sár effekt megvalósításához, de amit az álcaminta színeiről állít, az teljesen hülyeség. Ilyen van, nem is ritkán. Le kell szűrni a számunka hasznos infót. Csak azt higgyük el, ami alátámasztható. Igaz ez a történelmi tényekre (ilyen olyan festésminta például) de egy technika alkalmazhatóságára is (sár például). Mielőtt nagyon belemennénk a „történelmi hűség”, és a „mi lehetett, mi nem” képlékeny világába, ne veszítsük el a józan paraszti eszünket. Afrika Korps-ra ne rakjunk sarat, haha (Persze itt is van kivétel, hiszen sár=víz+föld, és volt az Afrika Korps életében olyan szitu, amikor ez összeállt, de akkor annak járjunk utána tisztességgel, fotók alapján, megfelelő környezet, jármű, hadosztály. Ha kivételt, vagy különleges témát csinálunk, mindig legyen minden a helyén.)
Ki (legyen) zsűri?
Saját tudásunk, és a végeredmény fejlesztésének érdekében végzett kutatásunk fontos eleme mások véleményének meghallgatása, és beépítése a munkánkba. De használható-e a zsűri erre a célra? Ennek megválaszolásához feltétlenül szükséges átlátnunk a magyar, és úgy általában a makettversenyek zsűrijének működését. Hazánkban a verseny szervezők, ki tudja miért, de úgy érzik, minél több kategória, minél részletesebb bontásban jelenik meg a verseny kiírásban, annál jobb versenyt sikerül szervezniük. Ez persze tévedés, de hagyjuk meg nekik ezt az álmot. A sok kategória sok adminisztrációt jelent, amire sok emberre van szükség. Itt kezdődik a zsűri problémája. Egy 3 fős zsűri csapat max 2-3 kategóriát tud általában megoldani. Ez függ attól, hogy mennyi nevező van, de attól is, hogy a zsűritag akar-e versenyezni egy másik kategóriában. Mivel sok zsűrire van szükség, szükségszerű, hogy nem csak a legalkalmasabbak kerülnek meghívásra, hanem azok, akik ráérnek, vállalják, jóban vannak a szervezővel. Ez egy társadalmi munka, ráadásul tényleg munka. Áldozat a zsűritag részéről. Cserébe a tudat jár, hogy engem elég jónak tartanak arra, hogy zsűrizzek, meg max egy ingyen paprikás krumpli. Ezért sok olyan ember kerül oda, aki már nem aktív, tudása elavult. Vagy aktív, de a versenyzők szintje meghaladja az övét. Olyanok is helyet kapnak, akik szimplán emberileg nem alkalmasak a feladatra. Nem kooperatívak a zsűritársaikkal, vagy éppen túlságosan befolyásolhatóak, és szavazógépként működnek, megduplázva társuk véleményét. Egyik sem egészséges, de ezek olyan kompromisszumok, amiket a verseny szervezőknek meg kell kötni. Persze vannak azok, akik ha nem is mind, de a legtöbb feltételnek jól megfelelnek. Ők azonban bizonyosan nincsenek elegen a feladatra.
Zsűri szava szent. Ja, nem. Vagy mégis? (NEM)
És ez az a pont, ahol a zsűri véleménye elkezd fakulni. A fentiek okán nem tekinthetünk egyetlen zsűrire sem automatikusan igazodási pontként, egyetemes igazmondóként, mindentudóként. Nem kell, és nem is szabad a zsűri véleményét kérdés nélkül elfogadnunk. Mindig az embert nézzük, ne a posztját. Azt nézzük, mit tett le az asztalra, tetszik-e az nekünk? Tartjuk-e annyira, hogy elfogadjuk a véleményét, tanácsát. És igenis, meglehet a véleményünk, a negatív véleményünk is a zsűri munkájáról. Ezt nem szégyen, vagy alávalóság hangoztatni sem. Egy dolgot nem tehetünk. Nem vonhatjuk kétségbe a végeredményt, hiszen a szervező szabja a szabályokat, ő kéri fel a zsűrit. A nevezéssel automatikusan elfogadjuk ezeket a szabályokat, és alávetjük magunkat az ítéletnek. Mosonshown arany, itt meg csak bronz? Hol az igazság? Lehet, hogy ez szakmailag nem megalapozott, nem egyezik a saját véleményünkkel, aminek nem árt, ha hangot is adunk. De egy ilyen eredmény nem a makettezőt, hanem a zsűrit minősíti. Persze vannak nem ennyire szembetűnő esetek, amikor valóban az adott mezőnyben valami jobban, valami rosszabbul szerepel, mint máshol. A verseny eredménye mindig a 3 fős zsűri adott mezőnybe, adott pillanatban alkotott véleménye csupán. Se több, se kevesebb. Másnap reggel csak egy szép (vagy kevésbé szép) emlék csupán. Nem lehet alapja saját felemelkedésünknek, és bukásunknak sem. Nem nyertem még semmit, vagy csak Mucsaröcsögén egy nekünk tetszett plecsnit. Akkor én szar vagyok. Nem barátom, nem vagy az, csak éppen még az elején jársz az útnak. Hogy a jó útnak-e, az attól függ, hogy jól érzed-e magad rajta. Aranyat nyertem itt meg ott, ne adj isten Mesterlevelet kaptam, akkor én már profi vagyok. Egy nagy lóherét vagy az. (és ez mennyivel sértőbben hangzik, mint a „szar vagyok”-ra adott válaszom, igaz?) Nem a díjak, vagy 96 pontod tesz követendő példává, hanem az, amit leraksz az asztalra. Ha az, akit magadnál jobbnak tartasz, megdicsér, akkor jól csináltad a dolgod. (Egyébként a profi nem azt jelenti, hogy magas szinten műveli a hobbit, hanem, hogy pénzt kap a munkájáért. Nagy a különbség a kettő között.)
Külföld-belföld
Régen minden jobb volt. Halljuk ezt párszor. Persze ha bemennénk egy Kádár korszakból ismert közértbe, fel lennénk háborodva, hogy mi a tököm, nincs már sajtos párizsi sem? Ja, és a WiFi, na, hagyjuk is. Külföldön (nyugaton) minden jobb. Hasonló a szitu. Makettezés terén is. Ezt sem árt a helyén kezelni. A társadalom, az ízlésvilág, a környezet, de még az égtájra jellemző fényviszonyok is visszaköszönnek egy-egy nemzet makettező produktumán. Gondoljunk csak az olaszok harsány színeire, laza ecsetkezelésére, kevésbé részletekbe menő megvalósítására. A belgák barnás, sárgás színvilágára, végletekig kontrasztos, éles festéseire. A csehek mértani pontossággal, sebészi precizitással összeállított, és egy színű döglött festéssel elcsapott makettjeire. Vagy az ún. Nordic stílus halott, szürkés színeire, ami mégis olyan jól hozza egy skandináv krimi kísérteties hangulatát bármilyen témán is. Ezek a tendenciák a különböző külföldi versenyeken is megfigyelhetőek. Saját ízlésünkön múlik, mi az, ami tetszik, mi az, ami nem. Persze a nagyobb felhozatal egy nagyobb versenyen szükségszerűen emeli az átlag és a top 10% színvonalát is. De példaként említhető a belga KMK Scaleworld, ami méretben bőven elmarad pl. a Mosonshowtól, de a harcjármű színvonal simán megüti átlagban és a top10-ben is, sőt. Hasonló példákat lehetne hozni figurában, repülőben, stb. Az egyéni célkitűzéseink határozzák meg, melyik versenynek mekkora jelentőséget tulajdonítunk. És persze az ott elért eredményekre ez ugyan így igaz. Persze a realitást nem árt figyelembe venni. Egy Zeg harcjármű aranyérem szinte biztosan nem lehet referencia egy KMK harcjármű aranyéremhez. Ahogy egy PSMK figura arany sem egy Verbania figura aranyhoz. Szimpatikus a gondolat, hogy miért ne lehetne olyan jó, de valahogy a valóságban mégsem lesz olyan jó. Erre igazán akkor jön rá az ember, amikor sikerül eljutni személyesen mindkét helyre, és látja a saját szemével a szakadékot, ami két mezőny között ki tud alakulni. Külföldön is sok kis rendezvény van, ahogy nálunk is. De ami nekünk Moson, az más vidékeken is megtalálható. Moson egy jó „all in one” rendezvény, és ebben Európa egyik vezető rendezvénye. Szakáganként azonban megvannak a fellegvárak, és ezekbe ellátogatni élmény, nyerni pedig mindazok ellenére, amit fentebb a zsűriről állítottam, a sokkal magasabb átlagos színvonal miatt mégis csak megtiszteltetés. De minimum jó érzés.
Ki vagyok én?
Végül maradt a kérdés: Mit gondoljak magamról? Azt hiszem, ezt alapvetően mindenkinek saját maga kell, hogy meghatározza. De talán néhány támpontot adhatok összegzésül:
1. Fogadd el, hogy az úton van, aki előtted, és van, aki utánad halad. Mindenkinek van még mit tanulnia.
2. Keresd meg körültekintően azokat, akiktől tudsz és szeretnél is tanulni. Akiknek adsz a véleményére. Szűrd le a lényeget, ami használható számodra! A hangerő helyett a megalapozott véleménynek higgy!
3. Keresd a segítő szándékot, a valódi pozitív visszajelzést. A lényeg mindig a DE után van. (Szép, szép, de…)
4. Egy zsűri kitűző, egy arany érem, egy bármilyen cím nem tesz senkit jobbá, vagy követendő példává. Címek helyett keresd az alkotást, a minőséget, az igényességet.
5. Nem, te sem vagy kivétel, hiába nyertél aranyat!
6. Ne félj véleményt alkotni. De fogadd el, ha nincs igazad. Versenyen tudd, hogy elfogadtad a szabályokat, még ha a véleményed más is.
7. Keresd az újat, a jobbat! Keresd, hogyan léphetsz a következő szintre! Legyen célod, ne túl nagy, csak mindig egy lépéssel előrébb!
8. Élvezd a hobbid, ezért csinálod!
Egy történet (nem)régről
Ezen bejegyzés megírásánál szembesülök először azzal, mennyire más egy eseményre reflektálni több év távlatából. Eddig leginkább gyors és azonnali reakciók voltak a bejegyzések hátterében, de visszatekinteni a múltba, amikor már kifakul az ember közvetlen benyomása, számottevő különbség.
Talán ilyen lehet a történetírás világa, megállapítani mi volt egy régmúlt időben, és ezek közül mi az, ami fontos és érdekes, és mi az, ami távlatból már lényegtelen. Mi lehet lényeges ebben a hobbiban? Történelmi szempontból valószínűleg nem sok minden. Hogyan teltek ezek az évek a Mosonshow életében? Valószínűleg nagyon hasonlóan az előző évekhez, szokásos forgatókönyvek, időpontok, emberek, mini drámák és élmények.
2017 sok szempontból nagy váltás éve volt, a rendezvény átköltözött az UFM arénába, ami első látásra egy nagyon rideg szürke sportcsarnoknak tűnt, de úgy tűnik sikeresen „belakták“ ezt a teret, egyedül talán a börze „B“ szekciója húzta a rövidebbet, mivel az egy szűkös, útvesztős kollégiumi épületben kapott helyet.
2017-re mondhatni az európai és talán a világ élmezőnyébe került maga a rendezvény. A látogatók nagy részét főleg a környékbeli országokból utazók adták, de rengetek egzotikus távoli vendég színesítette a felhozatalt. A mezőny szokásosan élvezhető volt, sok magas színvonalú munkával, amik közül talán Douglas Lee diorámája volt számomra a csúcs, egy Best of Show-t is el lehetett volna képzelni ennek a munkának. Ami azt illeti a 2017-es Mosonshow ez a munka, és a körülötte keletkező botrány tette csak emlékezetessé.
Egy munka, ami nem ér semmit?
Douglas Lee-t a jártasabb kollégáknak lehet nem kell bemutatni, akik nem ismernék, egy rutinos dioráma építő mesterről van szó, Kóreából, többszörös EURO Militaire győztes, számos érdekes munkáját több könyvben publikálta, a szóban forgó munkáról is idén adott ki a Japán ModelArt egy külön kiadványt.
Miről szól egy verseny? Lehet egy laza hétvége a haverokkal, alkohol, bohóckodás, vásárlás? Viszont nehéz elmenni a többször hangoztatott szigorú értékmérő vagy definiáló funkciók mellett. Itt valamilyen komoly kritériumok mellett sorrend születik, ezt hiszik az ott ülők, a nézők, a versenyzők, ezt hirdetik a szervezők. Mi történt itt, hogy egy kiváló alkotás nem kap semmilyen elismerést, nem hogy nem kap elismerést, hanem még letolást is kap a szervezőktől.Mondhatnánk azt, hogy itt nagyon erős volt a mezőny, de ez nem igaz. Súlyos kritikus hibák voltak a munkán, de ez sem lenne igaz. A zsűri visszajelzéseiből annyi derül csak ki, hogy nem értették a történetet, túl nagy volt a figurákon a kontraszt, világos a jármű és ehhez hasonló mellébeszélések. Lehet a huszonnyolcadik panzer dioráma üvöltő németekkel érthetőbb sokak számára, a koreiai háború pedig egy ismeretlen helyzet, de a tudatlanságommal nem takaróznék. Az eredményekből meg egy látszik, a legjobb történet a semmilyen történet, egy semmilyen történet akár mester aranyat is érhet… diorámában. Sajnos itt megint csak a zsűrinek sikerült magáról bizonyítványt kiállítania: az inkompetencia mesterleveles művelői.
Keleti zárás
Douglas Lee nem egy mindennapi figura, angolt is inkább töri, és úgy tűnik, az eredménytelen több ezer kilométeres út után a facebook falán gondolta levonni a zsűri munkájából és a rendezvényből számára a következtetéseket. Ez egy óriási vitafolyamot eredményezett, ahol két fél alakult ki, Lee és a hozzáértőbb emberek kis csoportja és az őket támadó szervező és az köré összegyülemlett virtuális lincselő brigád, aki megtalálta az „igazságot“. Megható, mikor képesek ennyire beleélni magukat az emberek számukra teljesen ismeretlen folyamatokba, bevetni magukat egy olyan ügyért, amiről semmit még nem is sejtenek. Lehet csak meglepte őket ez a szokatlan hozzászólás, és nagyon kilógott a szokásos díjposztolós, egymást ünneplő közegből. Douglas Lee eddig kétszer volt Móváron, de valószínűleg utoljára. Nem baj, majd gyönyörködünk a végtelen, weathering termék magazint másoló makett hegyekben, majd tapsolunk, és úgy teszünk, hogy ez a valami…
![]() |
Idén kihagytam Mosont. Megbántam-e? Bizonyos tekintetben igen. A srácoknak tetszett, jó lett volna újra szép maketteket nézegetni, találkozni a régi cimborákkal, kiröhögni a régi haragosokat, és inni egy jó pofa sört együtt. Aztán szóltak, hogy megüresedett egy hely Hollandiába. World Modell Expo. 2014-ben ott voltam Streesa-ban. A jól ismert vasi közmondás jut róla eszembe: Úr Isten, very big!
Kapva kaptam az alkalmon, vettem a repjegyet, írtam ki a szabit, megyünk WME-re. A helyszín ismerős, Robert SMC-je Európa egyik meghatározó rendezvényévé nőtte ki magát az elmúlt években. Aztán jött a Covid, és a kényszerszünet. Nem csak a világ, de a makettező táradalom is lassan felébred csipkerózsika álmából, és újra összeverődik a világ egy-egy szegletében, hogy minden megspórolt pénzét műanyagra, festékre, és persze alkoholra költse. Mellesleg volt ott egy verseny is, 4000 nevezett munkával, 800 alkotótól. Mellesleg. És a három sportcsarnok méretű hangárból tényleg csak egy volt a verseny. A többi börze.
Mezőny
Kb. tudtam mire számítsak. 7 éve nem nyúltam maketthez, kb. 5 éve nagyon rendezvényen sem voltam. Talán egy Moson és egy Zeg volt. Mégsem ért meglepetés. Korábban már kifejtettem, hogy a makettezés mennyire nem változott az elmúlt 7-10 évben. A gyártástechnológiák igen. Ez a verseny a figurákról szól. Voltak repcsik, meg tankok is, de semmi extra. Semmi olyan, amit ne látnánk Pozsonyban, Prágában, vagy Mosonban. Sőt, a repülős mezőny szerintem nem volt kiemelkedő. Harcjárműben pár diorámában csúcsosodott ki a színvonal. Voltak persze lehengerlő méretű alkotások, de azt a finomságot, részletességet, kompozíciót és ízléses egyensúlyt, amit ebben a kategóriában keresni szokás, csupán pár alkotás tudta vissza adni. Ez a rendezvény mindig is a figurákról szólt. És ott valóban lélegzetelállító munkák voltak. Persze nem mind, de bőven volt mire nyálat csorgatni. Érdekes volt megfigyelni, hogy a történelmi figurákat lassan meghaladj a sci-fi kategória. Nem csak mennyiségben, népszerűségben, de technikában is. Persze a tizennyolcadik háromfejű sárkányt meglovagló bikafejű nő után már éhezik az ember egy valamire való középkori lovagra, vagy napóleoni huszárra. A zsűrit nem irigyeltem, hiszen az aplikációra ültetett értékelés megkövetelte, hogy az összes nevezett munkát értékeljék. Akkor is, ha az „a most nem kap semmit” gomb. Folyosói pletykák szerint a figura kategóriák több száz nevezett alkotását délután háromtól este kilencig zsűrizték. Maga a logika, hogy az arany/bronz/ezüst mellet van commended szint, és nem sorrendet állítanak, még mindig a legszimpatikusabb elgondolás. Az aplikáció ráadásul figyelmeztette a zsűrit, ha 2, vagy annál nagyobb eltérés volt a háromból 2 véleménynél. Ezen a munkán addig kellett gondolkozni, amíg mindenki maximum egymás melletti értéket nem adott neki. Onnan már csak átlagolni, kerekíteni kellett. Ez sem rossz elgondolás, hiszen a nagyobb eltérés valamilyen félreértést, esetleg info hiányt feltételez. Pl. valaki perfekt egy témában, de a két társa nem. Ők a kivitelezést jónak tartják, de a harmadik társuk már az elején kiszúrja a koncepcionális hibát, és lehúzza. Az eredményben kibukik az eltérés, és meg kell beszélniük.
Helyszín
A Koenigshof Hotel ad otthont már évek óta az SMC-nek, így már ismerősként szálltunk le a buszról. A hatalmas területen szétterülő létesítmény igazi labirintus belülről. Nagy előnye, hogy minden helyben megtalálható. Szállás, parkoló, étterem, pub, büfé nap közben. Egyben ez a hátránya is, hiszen a városszéli erdőben fekszik, amit az egyszeri utazó makettező csak nehezen tud megközelíteni. Autó hiányában nem tudunk még boltba sem menni, de egy étterem sincs a környéken. Persze lehet buszozni, de gyalog ne induljunk neki, mert minden minimum 1,5-2 óra járóföldre van.
A makettező rendezvény 4 sportcsarnok méretű rendezvény hangárban foglal helyet. Ebből egy a verseny, és 3 a börzét szállásolta el. A világítás kritikán aluli. A versenymunkák fölött irodai asztali lámpák ágaskodnak, nagy fényerejű halogén izzókkal. Ezek színhűmérséklete rendben volt, viszont durván spot fényt adtak, aminek következtében a kiállító „lépcső” felső sora kiégett, az alsó árnyékban volt, a középsőben kb. jó lett volna a fény mennyiség, de ott meg egymás árnyékolták a makettek. Fotózni kb. lehetetlen, vakuval lehet valamit, de az olyan is. Élvezni is alig lehetett a látványt. Nem is tudom a zsűri mit látott ebből az egészből. A KMK klubasztal egyszerű, mégis hatékony LED világításától nagyon messze volt. Kérdeztük már korábban a szervezőket erről, tisztában vannak a problémával. De így is 800 versenyző 4000 munkája landolt az asztalokon. Érthető, hogy nem törik magukat. Pedig szakmai oldalról megérné. Üzleti oldalról kevésbé. Ez a befektetés nem hozna több látogatót. A laikusoknak mindegy, a makettezők meg így is ott voltak.
Börze
A börze elsősorban a figurás és egyéb kiegészítőket gyártó manufaktúrák terepe volt. Kitelepült ugyan néhány bolt (Pl: Modellbau König) dobozos makettekkel, de mégis ez volt a kevesebb. Jó volt látni magyar arcokat is az árusok között. Az árak persze borsosak, de ez inkább a 400 forintos eurónak volt köszönhető, mintsem a nyugati árszínvonalnak. Voltak még így is kimondottan alkalmi vételek. Érdekes volt látni néhány cosplay-es kisasszonyt, ahogy különböző gyártókat népszerűsítettek. A gólyalábas kalóz lány, vagy a steampunk kisasszony igazi színfoljtai voltak a kavargó tömegnek.
Összegzés
A WME nem változott semmit. Tengernyi figura, többi egész jó, de semmi extra. A rendezvény neve hozott kb. 2.000 figurát plusszba az SMC mezőnyhöz. Nyilván ezek csak becslések, a szervezőknek gondolom van részletes statisztikájuk. Nekem igazi feltöltődés volt ez a 3 nap. Rengetek ízléses és szép munka, ötletes kompozíciók, magasz szintű kivitelezés. A szombat délután hármas zárás nem túl felhasználó barát, de pénteken egész délután ott volt már a mezőny 90%-a. Ez egy háromnapos rendezvény, ezt figyelembe kell venni. Legközelebb 2025-ben lesz WME, Franciaországban. Aki teheti, látogassa meg, az élmény garantált.
Öt év után újra maketthez nyúltam. Jó, pár utógörgő összeragasztását még nem nevezném makettezésnek, de akkor is, na. Előpakoltam a szekrény mélyéről, az azóta két költözést is átvészelt felszerelést, a 48-as Tamiya Pz. III valahogy nem akart összerakódni a dobozban, úgy volt, ahogy anno hagytam. Kicsit bütyköltem rajta. Mindezt egy könyvnek köszönhetem. Kedvesemtől karácsonyra (némi iránymutatás mellett) David Render Tankcsaták a nyugati fronton c. könyvét kaptam. A Számvéber stílusú hadijelentés és statisztikai szemelvény könyvek után, amikor már fejből fújod az adott hadszíntér fontosabb hadműveleteit, a részvevő alakulatokat, és egy képrészletből is kiszúrod a hadosztályjelzéseket az oldalpáncélon, jól esik egy kicsit lightosabb, életszagú, útikönyv szerű visszaemlékezést is olvasni. Esetemben a kettő között eltelt 5 év, ami sikerült megtöltenem airsoftozással, némi X-Box-szal és egy kis kalandozással az EDC világába, főleg bicska fronton. Mindezt távol a makettezéstől. Annyi év, szervezés, utazás után kiégtem. Nagy szavak ezek, és így elolvasva nevetségesnek is hat, de ez az igazság. Nem kötött le. Most sem igazán, inkább nosztalgiázom. De ez a könyv, ez kicsit visszabillentett a régi vágányra. Mindenkinek ajánlom. Olvasmányos, érdekes, néha drámai, néha mulatságos. Kimondottan jól sikerült a magyar fordítás (kivéve, hogy a ranger szót erdőkerülőre sikerült adaptálni, de hát ezt nyeljük le). A műfalyhoz képest meglepően pontos, és történelmileg is rendben van. Tényleg élmény végigolvasni.
Úgy gondoltam 5 év kihagyás olyan sok, hogy a hobbi elment mellettem. Visszagondolva, hogy amikor még tényleg benne voltam a sűrűjében mi minden történt 5 év alatt. Milyen fejlesztések jöttek. Milyen új technikák. Minden évben volt 4-5 olyan munka a nemzetközi porondon, ami újabbés újabb magasságokba emelte azt a bizonyos lécet. Azén fókuszom a harcjárműveken volt régóta, de azért követtem a repülősöket is. Kis késéssel, de ugyan ezek a tendenciák voltak megfigyelhetők. 5 év után arra számítottam, hogy úgy járok, mint az én időm öregjei. Az az értékrendszer, amiben hittem eltűnt már, új arcok, új szintet hoztak, új szemléletet, új stílust. Arra számítottam, hogy elölről kell kezdenem a tanulást, fel kell vennem a fonalat, mert ahol leraktam, az már nincs többé. És itt felmerült, hogy akarom-e elölről kezdeni? Vagy megmaradok annál, amiben én szocializálódtam, amibe én bele nőttem, huszonévesen, lelkesen, tudásra éhesen. És hagyom az új hullámokat az újaknak, maximum érdeklődve, figyelve őket.
… minden úgy van, ahogy itt hagytam. Mint Pripjaty az evakuálás óta. 5 év múlva visszajövök, és ugyan azok az arcok fogadnak, ugyan azok a munkák, ugyan az a szint. Ami változott, hogy az átlag ugrott egy szintet, a weathering már alap elvárássá nőtte ki magát. A top színvonala semmit nem változott. Nincsenek új technikák, új látásmód, új stílus, új megoldások. 5 év alatt nem a makettezők fejlődtek, hanem a makettező ipar. Tökéletesítették a MiG féle alapanyag gyártást. Festékek, kencék, sarak, vizek, olajok, bla bla.
Emlékszem még azokra az időkre, amikor a brand nagyköveteknek megvásárolt jó nevű makettezők tolták a Tamiyával festett cuccaik mellé az Ammos tubusokkal teletömött work in progress képeket. Aztán valahogy mindig kiderült, hogy ja, hát igazából azt Tamiyával festettem. Néha saját maguk vallották be a commentek között. De ma már nem látom ezt. Persze vannak ilyen őskövületek, mint én, akik még mindig a bevált biztonságos dolgokhoz nyúlnak, mint a Tamiya flatt acryl, meg a Vallejo Buff. De ma már általánosságban látni, hogy lehet ezekkel az Ammo és hasonló cuccokkal dolgozni. Már egyre kevésbé a termék minőségével van a baj. Aki 5 évvel ezelőtt ízléses makettet tudott csinálni, az ma is. Tamiya, vagy Ammo, mindegy. De ők a márka szempontjából maximum reklám felületnek jók. A nagy „tömegek” (na, leírva ez is LOL), a felhasználók, akikből megél a cég, ők továbbra is abban a Pepsi álomban élnek, hogy ha ezt iszom (kenem fel a makettre), akkor én is Britney Spears (Kristof Pulinckx) leszek. Aztán jön az élet szomorú valósága (zsűri), és úgy vág pofán, ahogy azt illik. Az nagymama és nagynéni kedves dicséreteit (Facebook likeok) úgy fújja le rólad a valóság szele, mint atomvillanás Hirosimát. És akkor jön a szokásos hiszti. De már ez is olyan mindennapos, hogy senkit nem érdekel. Mert ez már a Facebook világa.
Ha számba akarom venni, hogy hogyan jutottunk el a Facebook világig, azzal kell szembesülnöm, hogy én kb. a felénél szálltam be. Gyerek voltam még, amikor a magazinok jelentették a makettes sajtó gerincét. Minden hobbinál megfigyelhető hogy kialakul egy valamilyen fajta sajtó, szakirodalom, tudás és hír megosztási platform körülötte. Horgász magazin is van, autós magazinok is vannak, és volt idő, amikor voltak makettező magazinok. Itthon ennek úttörője a Modell és Makett, valamint a Pro Modell volt. Mindkettő megszűnt már. Ezeknek a platformoknak volt egyfajta zárt jellegük. Volt egy szerkesztő, vagy egy szerkesztő csapa, akik az újságot (sokszor társadalmi munkában) összerakták. Ők voltak az a szűrő, ami a minőségi szintet mind technikai, mind tartalmi szempontból biztosította. És egyben ők voltak a gátjai annak, hogy új arcok felkerüljenek a térképre. Persze igyekeztek, nyilván, de ha valakiről úgy gondolták nem való az újságba… az nem került be. És ez egy természetes dolog, nincs ezzel semmi baj, de a közönség igénye és technika túllépett ezen.
Következett a fórumok arany kora. Ebben a korszakban kapcsolódtam én bele a fő sodorba, és volt szerencsém üzemeltetni, moderálni, sokat írni és olvasni is fórumokba. Néhányan ma is visszasírják ezeket az időket, hiszen visszakereshetően, és többé kevésbé jól rendszerezve lehetett a tartalmat megjeleníteni. Egy bizonyos számú felhasználóval már napi szinten volt újdonság. Az azonos témák összehozták az azonos érdeklődésű embereket. Persze itt is volt egy szűrő. Moderátorként az ember képes volt szabályozni, kinek mekkora teret enged. Persze ma már szánalmasnak tűnik az az erőlködés és agyalás, amit akkor én és barátaim műveltünk, és sok mindent másképp csinálnék. De ez is a tanulási folyamat volt, felhasználói és üzemeltető szempontból is. Mégis azt gondolom egy-egy fórum tudott olyan közösséget teremteni, ami aztán maradandónak bizonyult a közös értékrend és érdeklődési kör miatt.
A fórumoknak leáldozott, a Facebook ledarálta, mint nagyanyám a sertéscombot. Ma már a fórumok napi 1-2 új bejegyzése nem elég. Az információ éhség ennél sokkal nagyobb. Persze ingyen ebéd nincs. A gyorsan pörgő, tartalomgyáros csoportokhoz sok ember kell, és a humán interfész természetszerűen nem tud, és igazából nem is akar lépést tartani ezzel. Ergo nincs szűrő, nincs szerkesztő, moderátor. A minőségi indikátor feladata a felhasználókra hárul. És ez magában rejt bizonyos veszélyeket. Megint csak természetes dolog, hogy ami nekünk tetszik, arra like-ot nyomunk, esetleg commentben is megdicsérjük. Amit én 10 évvel ezelőtt megdicsértem, ahhoz 5 évvel ezelőtt hozzá sem szóltam, mert nem tudtam, hol kezdjem, és igazából nem akartam elvenni a készítő kedvét az egésztől. Ezen az úton a legtöbben végi mentünk, vagy éppen most megyünk. Az FB csoportokban a kritika, az építő kritika, a segítő hozzászólás, mint olyan kiveszett. Ha valaki veszi is bátorságot, fáradtságot, és jó szándékkal megfogalmaz valami kritikát, a trollhadsereg, vagy éppen a lelkes, de alacsonyabb ingerküszöbbel rendelkező tárak hamar beledöngölik az üzenőfal legaljába. Van tartalom, dögivel, de durván vegyes. Aki valamiféle magasbab színvonalra vágyik, annak korlátozottak a lehetőségei. Valójában ugyan azokat az arcokat lehet követni, akiknek a topicjait a fórumokban is olvastuk. Ők sem jelennek meg kevesebb tartalommal ma, mint 5 évvel ezelőtt, de ez a mennyiség a Facebook dömping sűrűjében egészen egyszerűen kevésnek tűnik. Es ez talán még értékesebbé teszi ezeket a postokat. Ebben az egész jelenségben nyilván valóan nem kis szerepet játszik az, hogy a Facebook csoportokat elsősorban a különböző marketing modul gyártók drive-olják. Ammo, és hasonlók. Ez valamennyire a Facebook működési profiljából is adódik, illetve abból, hogy ezek a marketing gépezetek képesek sok embert elérni, fizetett alkalmazottakkal tartalmat szolgáltatni, moderálni, üzemeltetni. Ezt a tempót hobbiból, szabadidőben végezni már nem lehet, lassú. Az, hogy én munka után ránézek a csoportra minden nap, már nem elég. Márpedig ez egy hobbi, mindenkinek megvan mellette a saját élete. Ezzel együtt kell élnünk.
Összességében még mindig nem köt le. Nincs már meg az a rajongás, ami anno. Aztán lehet, hogy mégis. Abban biztos vagyok, hogy ha vége is lesz ennek a COVID-19 őrületnek, nem hiszem, hogy versenyekre fogok nevezni. Őszintén szólva, ámulva állok a technológiai fejlődés előtt. Új gyártók, új kittek. A témák maradtak, egy Párducot még mindig bárhol bármikor el lehet adni. De a színvonal a gyártástechnológiában hatalmasat ugrott. Igazából a kihívást ma már az jelenti, hogy az adott kitből ki tudd hozni azt a részletességet, és minőséget, amit egy-egy gyártó produkál. Már nem feljavítani kell, hanem nem szabad elrontani a makettet. Kis túlzással.
Nem vettem még új makettet. Lehet nem is fogok. Persze, de. Ha kicsit jobban beszippant, úgyis fogok. Most a könyvélménytől fűtve még csiszolom egy kicsit a futógörgőket. Ki tudja, lehet még a kompresszort is rendbe rakom, és lefestem. Meglátjuk.
Megszűnő rendezvények, korlátozások, személyes szabadság és a közösségi terek leépülése jellemezte sajnos az utóbbi évet. 2020-at már most elkönyvelhetjük a covid-19 évének és még korántsem látni erős fényt az alagút végén. Versenybeszámolók egy ideig aligha fognak majd napvilágot látni, de ugyanúgy a szakmai vásárok termékbemutatói is csak pár rövid sajtóhírre zsugorodtak. Nürnberg, Shizuoka szerencsés esetben kapnak majd egy virtuális színtelen, szagtalan prezentációt. Paradox módon, amennyit elvett a vírus a megszokott életünkből, olyan sokat adott a makettezésnek. A hírek szerint egyre többen kezdtek el újra a hobbival foglakozni, hogy kitöltsék az otthon töltött hónapok monoton bezártságát. Tamiya nem győz gyártani, fogynak a rég elfeledett, még a 80-as években tervezett kittek is, a webshopok pedig újabbnál újabb rekordokat döntenek, bezár a maradék offline bolt, meg azok is, akik nem bírták a tempót, mint pl. az amerikai Squadron.
Teljesen új a helyzet,
egy kényelmes, szabad, globális jólétben szocializálódott társadalom a média és
a korlátozások hatására a 4 fal közé szorul, részben fizikailag, részben
mentálisan. Kicsit beleélhetjük magunkat a rácsok mögött tartott állatok
világába, van némi kifutó az állatkerten, ahol leadod a napi kötelező
produkciódat, táplálkozol, majd visszavonulsz a ketrecbe, ennyi a világ.
Belegondolva nem is csodálkozik, az ember miért nem szaporodnak ezek a
teremtmények. Persze vannak, akik próbálkoznak, átugorják a kerítést, majd
rájönnek, hogy nem mindig van benne áram, de akad olyan is aki megnyalja a
villanypásztort aztán futva vonul vissza a ketrecbe, nem is volt olyan jó ötlet
a szabadságra vágyni, tényleg volt áram a kerítésben…
A média szokásához híven kétfajta kommunikációval igyekszik bent tartani az embereket, az egyik oldalon egy új, technológiailag magasabb fokot képviselő home-office laptop telekonferencia mennyországot igyekszik felvázolni, ahol eljött a produktivitás és emberi szabadság legújabb dimenziója, ahonnan igazából nem is lesz érdemes visszatérni a megszokott kerékvágásba a jövőben sem. Persze vannak emberek, akiknek bejön majd ez a stílusú munkavégzés, a többségnek viszont valószínűleg nem. A másik narratíva pedig a félelem, otthon kell maradnod, vagy a betegség saját testedre gyakorolt rémképe lesz a motiváció, vagy pedig a környezeted, főleg a szüleid, nagyszüleid veszélyeztetése fog otthon maradásra, vagy legalábbis a látogatásuk korlátozására ösztökélni. A mentális egészség mutatói az elhúzódó korlátozások, fokozódó médianyomás és a gazdasági leépülés végett a legtöbb helyen új negatív rekordokat döntenek. Egy egészséges ember számára sokszor elképzelhetetlen mit élhetnek meg páran legbelül, de úgy ahogy egyre többen találkozunk a vírus közvetlen hatásaival, úgy egyre nyilvánvalóbbak a közvetett hatásai. A vírustól való paranoiás félelem, de ugyanúgy a másik szélsőség, a vírus teljes tagadása a megjelenési formái a leépülő kollektív pszichének. Sokan láthatóan a nyugtatóik, a facebook üzenő faluk, vagy ezoterikus összeesküvés elméletek foglyai lettek a 4 fal között. Számomra is már nyilvánvalóvá vált, hogy akár egy beszélgetés is problémássá válhat bizonyos esetben, és itt tényleg valamiféle orvosi segítség lehet indokolt. A korlátok láthatóak, végtelenségig nem lehet 4 fal között bezárva élni, a digitális átalakulás sem kimeríthetetlen forrása a szebb jövőnek, vagy egy alternatív, reális élettér.
Itt jön nagyon is képbe a makettezés, mint egy kikapcsolódás, ahol elcsitul a világ zaja, nem érdekel semmi, a fő kérdések, hol van a B keret, miért keverte össze a gyártó a C16-os alkatrészt, amúgy is hová repült a szőnyegen??? Hirtelen van idő befejezni vagy elkezdeni rég elfelejtetett projekteket, sok minőségi idő jelenik meg a munkaasztalon, az ember magára figyelhet és elveszhet a munkában. Nincs veszély, nem kell virtuális virológiai problémákra választ adni, állandóan rettegni. Triviálisnak tűnik, de sok embernek segíthet egy hobbi, friss levegővétel és szünet a napi fokozódó vírushelyzettől, az X-edik hullám híreitől, új mutánsoktól, 4 fal bezártságától és a szociális interakciók hiányától. Elszakadás a képernyőtől, a mobil maradhat néha a sarokban a töltőn.
A technológia új lehetőségeket kínál, de az ember nem változik. Ugyanúgy látom kicsapódni a virtuális térben a régi reflexeket, egy fokozott formában. Minek letenni a mobilt, ha fényképezgethetek vele éjjel nappal, kell az a feed, kell a sok villogó kép, görcsösen nézegetem, nyomom a like-okat, gyorsan megosztom a tartalmamat, amit 3 perc alatt tákoltam össze, és várom a csodát, ez az én kapaszkodóm az életben. Ez maradt, ennyi a tér ahol kiélhetem magamat, ideges tömegek becsatornázva az üzenő falakra. Létezésem és önértékelésem két fő pontja a fogyasztás és a like-ok vadászata. Nincs itt időben a megrendelt áru az online shopból, amit egész nap böngészhetek, kiakadok, nem kaptam elég pozitív kommentet, összeomlok. Idegenekkel veszekszem lényegtelen dolgokon –ezek a szokásos online zsákutcáink körei.
Már persze ha lesz ilyen…
mire számíthatunk? Bizonyára túlterített verseny asztalokra, mivel a mélyben -
ami nem mindig látható azonnal - ezek a munkák készülnek, tömegével, és előbb
utóbb megjelennek. Sokan viszont majd távoznak az új, régi-új hobbijukból, aki marad,
abban pedig erősen megjelenik majd a vágy a közösségre, az utazásra, a mások
munkáinak élőben való megtapasztalására.