Én olyan hülye vagyok, hogy az már nekem fáj. Ma ismét részt vettem egy exhumáláson. Ahelyett, hogy végre betemetné valaki a magyar makettezés sírját, és a friss hanton valami új hajtás cseperedne, ma megint exhumáltuk ezt a ki tudja mióta kallódó hullát.
Nagyváros szélén, kis temető. A vonat még kijár ide, de az emberek már nem nagyon. A sírásók között a régi arcok, pár ismeretlen, néhány új, akik ide jöttek megnézni, mit ásnak. A legtöbb melós kedves, közvetlen. Néhányan ismerősként köszöntenek. 1-2 a pokolba kíván, ez látszik összeráncolt homlokán és a görcsösen összeszorított ajkain. Van néhány bolond is, képzelegnek dolgokat, amik meg sem történtek, vagy nem úgy, vagy nem velem. És láttam egy csendes bolondot is, asztal fölé görnyedve, cicás pólóban, zenével a fülében, magának való. Ki nem?
És akkor a holttest. Nem kezdeném boncolgatni, de látható. Olyan az egész, mint egy embargó alatt lévő országban, például Észak-Korea jut eszembe. Egy helyben toporog mindenki. Egy-két fénysugár beszűrődik a nagy vasajtón, de ide is csak az jut el, amit odakint már levetettek. A maradék. Az újracsomagolt, felhígított lötty. Nem rossz az, ha tudod mit kezdj vele. De ezek megisszák. Áldom az eget, hogy nem vagyok rászorulva, hogy van lehetőségem innen kijutni, magamba szívni valami életféleséget onnan, ahol talán még van belőle. Hol van az? Messze innen.
Itt pörögnek a sírásók, mindegyik nagyon fontosnak érzi magát. És az is, a saját szemszögéből. A saját életének fontos szereplője. Szerencsére az enyémnek nem.
Minek jöttem én ide? Van itt 1-2 fazon, akivel jó spanok vagyunk. Beszélgettünk, de a 2 napból nekem elég volt 2 óra. Mindenki megy dolgára. Szürreális világ ez. Az egész hangulat olyan elveszett. De ez mégis része a nagy exhumálás akciónak. Nem hagyhatjuk elveszni a múlt dicsőségének hitt nagy semmittevést. Így van ez. Megmondták már sokan. Akinek nem tetszik, el lehet menni. Most megyek is, majd találkozunk legközelebb!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése