Joy of missing out

Létezik az angolban egy jó kifejezés, ami megragadja korunk szellemét, a FOMO.

„Fear of Missing Out”, jelentése átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk.  Korunk embere egyre növekvő információhalmazzal kénytelen szembesülni, mivel a jelenlegi technológiai környezet lehetővé teszi a tartalom gyors és olcsó előállítását és terjesztését, nem csak az online térben. A helyzetet bonyolítja az emberi kapcsolatok, interakciók fokozatos migrációja az online közösségi terekbe. 

A „valahova tartozás” elmélete alapján az ember alapvető szükséglete, hogy támogató és pozitív emberi kapcsolatokat tudjon kialakítani, fenntartani. A közösség, annak működése nagyon is reális, de egyben problémás is. Nincsen ez máshogyan a makettező közösséggel sem, aminek problémáit a virtualizáció esetleg csak fokozhatja.

JOMO,  joy of missing out, azaz az öröm, hogy kimaradunk. Az előzőleg megtapasztalt élményekkel valamilyen szinten újra találkozunk, de maga a kimaradás az, ami az öröm forrása.

Online terek paradoxonjai

A jelenleg domináns Facebook, de más platformok is váratlan paradoxonokkal szembesítik a felhasználót. Látszólag korlátlan mennyiségű tartalom keletkezik, de szerkezetileg súlyos rendetlenség uralkodik mindenhol. Egy olyan hely, ahol a föld nem a nap körül kering, lehet akár lapos, de egy biztos az, univerzum az üzenő falak körül bontakozik ki, az egyéni egók szereplésvágya pedig kielégülhet. Ezen platformok hierarchikus bontását valószínűleg a háttérben dolgozó adattudósok láthatják át, de onnan pár felhasználó tapasztalatai mérhetetlen statisztikai eltérésként jelennek meg. Egy hely ahol mindenki sztár lehet, de mégis mindenki egy lényegtelen statisztikai eltérés.

 Nyilván nincs központi autoritás (mindenre), ami előny is lehet, de gondokat okoz a minőség meghatározásainál. Korunk minőség definíciója is általában valamilyen formában a tömegből indul ki. A helyes, jó, követendő a sikeres valamilyen függvényévé válik a tömegnek. Eladható vagy éppen vágyakozásuk tárgyát képezi, még ha elérhetetlen is. Ez a definíció minden esetben kiterjeszthető az egyénre? Biztosan nem.

De miről maradok le pontosan? A lemaradás lehetetlenségéről

Egy idő után az információbombázás immunissá teszi az embert, a kívánt reakció elmarad, vagy akár az ellenkezője alakul ki. A probléma, hogy a globális üzenő falakról nem lehet lemaradni. A többmilliárd felhasználó az emberi felfogáson túl képes minden másodpercben tartalmat előállítani, az ember meg nem valami adatrögzítő automata. Nincs megállás, nincs pihenés, mint egy műtrágyázott haszonnövény, egy betanított szobakutya, aki nyomja a like-ot csurgó nyállal az új tartalmakra, mint Pavlov kutyája a kísérletében.

Kérdés, hogy le lehetett-e egyáltalán maradni az utóbbi 10év Facebook forradalmáról. Amit veszthettünk azok a kihalt vagy tönkremenő egyéb online felületek ahol rendezett minőségi tartalom is közösség jött össze adott esetben. Amiről talál le lehetett maradni az nyilván a növekvő Facebook részvények árfolyama, de ez talán már közgazdasági kategória, viszont legalább részben mérhető.

Egy ilyen, percről percre történő világ támogatóan hat e makettezésre? Szerintem nem. A folyamat teljesen más. Az egyén először leszűri a körülötte lévő világból a számára releváns információkat, rengeteg alkotói óra után pedig elkészül a munka, ami egy folyamat teljes befejezését jelöl.  Ez a jelenlegi online tér ellentéte, ahol minden állandóan változik, semmi nincs befejezve, struktúra nélküli áramlás semmiből semmibe.

Lepárlás 

A zűrzavarban két réteg kezd kialakulni, a teljes zavarodottak, akik a tanácsért esedezést váltogatják a versenysikereikkel, sikertelenségeikkel, végtelen kommentfalaikkal. A kezdők, a tabula rasa emberek, akik várják, hogy a beáramló tartalom egyszer csak összeáll valami nemesebbé, létrejön a struktúra, mennyiségből hirtelen minőség lesz. Bár a legtöbb esetben a lepárlás elmarad, a munkák véletlenszerű tartalmak tükröződései csupán, nincs egyéni definíció, nem jut erre idő. Két poszt között gyorsan kell dolgozni, nincs idő, a világ zajlik, az ember tehetetlen, a legbiztosabb, amit tehetek a látottak utánzása és újraposztolása.  

A másik réteg pedig a számokat kezeli, nekik ez a világ főleg egy marketing felület, a nagy kérdések a feliratkozók számai, a potenciális közönség, a konverziós ráta a webshopon, amik végül is a megélhetésük szintjét biztosítják. Pragmatikus üzletemberek ők, így vagy úgy beadják a derekukat a számoknak, ami egyszer egy jópofa hobbinak indult, ma már a megélhetési napi rutin munka. A lepárlás a profitban nyilvánul meg, a többi melléktermék megy a komposztra. Ez nem művészet, nem szórakozás, nem hobbi - ez piac, fogyasztókkal, ahol profitot realizálok, amiből majd más szórakozást fedezek.

A két véglet mindnyájunkban megvan, de a technológiai felület még jobban felerősíti és láthatóvá teszi ezeket a mintákat.

A végeredmény egy óriási komposzttelep, ami egy részből hasznos, mivel egy ekkora komposzttelep táptalajául szolgálhat esetleg más növényzetnek. Jelen esetben inkább úgy tűnik ezen a telepen még nem nőtt ki semmilyen magasabb növény, pár kezdemény van, de azokat inkább a körülöttünk lévő erdőkből fújt ide a szél.

A kimaradás öröme

A nemrég megtartott brit királyi esküvő kapcsán felmerült bennem a kérdés:  Honnan jön a  késztetés egy ilyen idejemúlt díszlet fenntartására, amit a királyi család testesít meg. Valószínűleg egy álom, amiért rajonganak, egy olyan életről, amire sokan vágynak még ma is. Szimbólumok egy letűnt korból, amiben az emberek nyugodtak, képesek kimérten viselkedni, van ízlésük, elegánsan öltözködnek, környezetük pedig rendezett. Szerves részei a társadalomnak, de abból az életből, ami a többségnek jut, így vagy úgy kimaradnak. Lehet anyagilag egy ilyesfajta kimaradás nem reális, de mentálisan mindenképp bárki képes magát kicsit függetleníteni a külső folyamatoktól. Két lépés hátra a világ zajától, a közélettől, az online felületektől, valahogyan most ez jelenti nekem a makettezés.