Barbárok a kapuk előtt, Euromilitaire hanyatlása és bukása

Ezúttal kicsit visszatekintünk a távoli és közelmúltba. A nosztalgiázást kétélű fegyvernek tartom, mivel csapdát rejt magában, egy világot ahol a múltban minden jó volt, a jelen, illetve jövő pedig reménytelen, tehát az igyekezet hiábavaló. Sokszor két mantra között találom magam, az állandó fejlődésbe vetett hit, vagy a passzivitásba fulladt nosztalgia világa között. A valóság, pedig mint egy szinusz görbe, gyakran váltakozózó.

A feledésbe merülő múlt

Elérkeztünk egy olyan időszakba, ahol úgy érzem az Euromilitaire mint fogalom megszűnt. Ahogy a Military Modelling csődje után eltűnt a rendezvény weboldala a sokéves képes archívummal együtt úgy fakul ki lassan az emlékezetből ez az ikonikus verseny, ami a 2000-es, 2010-es évek meghatározó fóruma volt a hobbinknak.  A versennyel bővebben egy másik blog bejegyzésben kívánok foglalkozni.

A folkestoni rendezvény hanyatlásáról sokszor a római történelem egy részlete jut eszembe:

A Kelet-Európában élő vizigótok 375 táján kaptak bebocsátást a Római Birodalomba, miután a sztyeppén előrenyomuló hunok elérték szállásterületeiket. A vizigótok beilleszkedése a már hanyatló birodalomba nem volt sikeres ezért hamarosan Róma ellen fordultak és meg is ostromolták a várost. 410. augusztus 24-én a sikeres ostrom után barbár hódítók özönlötték el Róma utcáit, akik azonnal megkezdték a fosztogatást, feltörték a császárok sírjait, kifosztották a templomokat és mérhetetlen zsákmányt szereztek. 

Ez a gondolat először 2015-ben fogalmazódott meg bennem, látván az akkori eredményeket, ahol az eddig meghatározó diorámák és vignetták között egy rozsdás hordót lett a győztes.  Itt már világossá vált, hogy a külső és belső leépülése a rendezvénynek teljes. A dalnak vége van.

Egy rendszer, társadalom vagy kultúra mindig ki van téve a környezeti hatásoknak, de létezik egy belső integritása, ez különbözteti meg a körülötte lévő közegtől. A kultúra erejét a külső elemek sikeres beolvasztása jellemzi, ahol mindkét fél gazdagítja a másikat. Minden rendszer egy idő után eléri teljesítménye csúcsát és hanyatlásnak indul, amennyiben nem képes megújulni. A makettezésre is, mint kultúrára tekintek és az Euromilitaire esetében is látok bizonyos kulturális dinamikát. A rendezvény pont egy sikeres befogadás története, ahol egy vidéki angol figurás versenyből egy fogalom lett. Ötvözte a különböző ágak megközelítését bizonyos kereteken belül, képes volt kiválasztani a legjobbat és ez által innoválni a hobbit. Különböző stílusok és iskolák vetélkedésének színhelye lett, ami jelentős fejlődést eredményezett. Viszont a 2010-es évek közepére úgy tűnt kifáradt ez a motor, valahogy mégsem volt annyira erős, hogy integrálni tudja az új generációkat.

Douglas Lee munkája 1999-ből, End of an Era, ami a címmel ellentétben egy új időszakot kezdetét jelentette a harcjármű makettezésben.

Végjáték

A verseny beadta a derekát, a barbároknak kincsekkel kell fizetni, de azok úgyis feldúlják a várost, nincs menekvés. A hordóra adott arany érem nyilvánvalóvá tett két dolgot: 

A belső erózió - a rendezvény lényege egy esztétikai precedens demonstrációja volt, nem igyekezett minden áron mindenkit kielégíteni, ki tudta választani a minőséget és értékelni tudta azt. Sosem volt a legnépszerűbb verseny, de 2015-re annyira leépülhetett a zsűri és a szervezés belső integritása, hogy képesek voltak egy ilyen döntést meghozni, ami egy szomorú üzenet volt a külvilágnak. A helyzet tragédiája, hogy még a zsűrizésben résztvevő és díjazott résztvevők is a leépülésről beszélnek.  Nyilván ők valamiféle áldozatai a folyamatoknak, de leginkább saját ürességüknek, és a gyenge vezetésnek, aki ilyen alakokkal töltötte fel a kulisszákat. Egy későbbi facebook kirohanás szerint túlságosan belterjes lett a rendezvény, csak bizonyos nevek ismétlődtek. Lehet ebben is valami, de én azt is láttam, hogy képesek voltak személytől függetlenül értékelni munkákat, nem volt gond egy olyan kívülállónak Best of Show-t adni, mint Douglas Lee, vagy teljesen ismeretlen lengyel makettezőknek aranyakat osztani, akik sosem lettek a hobbi ünnepeltjei. 

A külső erózió – a környezet nem volt képes teljesen átvenni az elmúlt 10 év vívmányait, lehet a belső szerkezetet okolni, de az igazság az, hogy sok esetben a jelenlegi munkák színvonala nem éri el a tíz éves csúcsteljesítményekét.  Sok kategória teljesen elnéptelenedett, mennyiség és a minőség is zuhanásnak indult. Elnézve a mezőnyt, az elmúlt tíz év vívmányai feledésbe merültek. Arányok, kontraszt, kivitelezés, ízlés, stílus, minőség. Ezeket a fogalmakat nem használjuk, felváltották őket a nagyon „objektív” és „igazságos“ „rendszerek“, technikák és termékek, egyéni hivatkozások a „buli” nagyságára, a helyi kocsma alkohol felhozatalára és az éttermek ár színvonalára. A díjazás szintjén pedig lehetőleg már a részvétel is jutalmazva legyen.

Építkezés egy régi világ romjain

A keletkezett vákuumot több rendezvény igyekszik kihasználni. Nyugaton az SMC - ami nagyon hasonló szerkezetű, mint az Euromilitaire - illetve több figurára szakosodott verseny, keleten pedig a Mosonshow. Az SMC dominanciáját jelzi, hogy az újraélesztett folkestoni Euro Miniature Expo rendezését jövő tavaszra módosították pont Eindhoven végett. Az új világ sikeres rendezvényei sokkal komplexebb szervezetek, maga a verseny rész csak egy faktor a sok közül. Szükséges a masszív online marketing, a minőségi kísérőprogramok, óriási börze. A jelenlegi közegben ezeknek a rendezvényeknek elég nehéz lesz olyan maradandót alkotniuk, mint hajdanán az Euromilitaire, félek minden erőfeszítésük mögött még mindig a betörő barbárok állandó ezüsttel történő lekenyerezése a siker titka. Lehet idővel sikerül ezeket az erőket mederbe terelni és felnőni a dicső elődhöz.

Joy of missing out

Létezik az angolban egy jó kifejezés, ami megragadja korunk szellemét, a FOMO.

„Fear of Missing Out”, jelentése átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk.  Korunk embere egyre növekvő információhalmazzal kénytelen szembesülni, mivel a jelenlegi technológiai környezet lehetővé teszi a tartalom gyors és olcsó előállítását és terjesztését, nem csak az online térben. A helyzetet bonyolítja az emberi kapcsolatok, interakciók fokozatos migrációja az online közösségi terekbe. 

A „valahova tartozás” elmélete alapján az ember alapvető szükséglete, hogy támogató és pozitív emberi kapcsolatokat tudjon kialakítani, fenntartani. A közösség, annak működése nagyon is reális, de egyben problémás is. Nincsen ez máshogyan a makettező közösséggel sem, aminek problémáit a virtualizáció esetleg csak fokozhatja.

JOMO,  joy of missing out, azaz az öröm, hogy kimaradunk. Az előzőleg megtapasztalt élményekkel valamilyen szinten újra találkozunk, de maga a kimaradás az, ami az öröm forrása.

Online terek paradoxonjai

A jelenleg domináns Facebook, de más platformok is váratlan paradoxonokkal szembesítik a felhasználót. Látszólag korlátlan mennyiségű tartalom keletkezik, de szerkezetileg súlyos rendetlenség uralkodik mindenhol. Egy olyan hely, ahol a föld nem a nap körül kering, lehet akár lapos, de egy biztos az, univerzum az üzenő falak körül bontakozik ki, az egyéni egók szereplésvágya pedig kielégülhet. Ezen platformok hierarchikus bontását valószínűleg a háttérben dolgozó adattudósok láthatják át, de onnan pár felhasználó tapasztalatai mérhetetlen statisztikai eltérésként jelennek meg. Egy hely ahol mindenki sztár lehet, de mégis mindenki egy lényegtelen statisztikai eltérés.

 Nyilván nincs központi autoritás (mindenre), ami előny is lehet, de gondokat okoz a minőség meghatározásainál. Korunk minőség definíciója is általában valamilyen formában a tömegből indul ki. A helyes, jó, követendő a sikeres valamilyen függvényévé válik a tömegnek. Eladható vagy éppen vágyakozásuk tárgyát képezi, még ha elérhetetlen is. Ez a definíció minden esetben kiterjeszthető az egyénre? Biztosan nem.

De miről maradok le pontosan? A lemaradás lehetetlenségéről

Egy idő után az információbombázás immunissá teszi az embert, a kívánt reakció elmarad, vagy akár az ellenkezője alakul ki. A probléma, hogy a globális üzenő falakról nem lehet lemaradni. A többmilliárd felhasználó az emberi felfogáson túl képes minden másodpercben tartalmat előállítani, az ember meg nem valami adatrögzítő automata. Nincs megállás, nincs pihenés, mint egy műtrágyázott haszonnövény, egy betanított szobakutya, aki nyomja a like-ot csurgó nyállal az új tartalmakra, mint Pavlov kutyája a kísérletében.

Kérdés, hogy le lehetett-e egyáltalán maradni az utóbbi 10év Facebook forradalmáról. Amit veszthettünk azok a kihalt vagy tönkremenő egyéb online felületek ahol rendezett minőségi tartalom is közösség jött össze adott esetben. Amiről talál le lehetett maradni az nyilván a növekvő Facebook részvények árfolyama, de ez talán már közgazdasági kategória, viszont legalább részben mérhető.

Egy ilyen, percről percre történő világ támogatóan hat e makettezésre? Szerintem nem. A folyamat teljesen más. Az egyén először leszűri a körülötte lévő világból a számára releváns információkat, rengeteg alkotói óra után pedig elkészül a munka, ami egy folyamat teljes befejezését jelöl.  Ez a jelenlegi online tér ellentéte, ahol minden állandóan változik, semmi nincs befejezve, struktúra nélküli áramlás semmiből semmibe.

Lepárlás 

A zűrzavarban két réteg kezd kialakulni, a teljes zavarodottak, akik a tanácsért esedezést váltogatják a versenysikereikkel, sikertelenségeikkel, végtelen kommentfalaikkal. A kezdők, a tabula rasa emberek, akik várják, hogy a beáramló tartalom egyszer csak összeáll valami nemesebbé, létrejön a struktúra, mennyiségből hirtelen minőség lesz. Bár a legtöbb esetben a lepárlás elmarad, a munkák véletlenszerű tartalmak tükröződései csupán, nincs egyéni definíció, nem jut erre idő. Két poszt között gyorsan kell dolgozni, nincs idő, a világ zajlik, az ember tehetetlen, a legbiztosabb, amit tehetek a látottak utánzása és újraposztolása.  

A másik réteg pedig a számokat kezeli, nekik ez a világ főleg egy marketing felület, a nagy kérdések a feliratkozók számai, a potenciális közönség, a konverziós ráta a webshopon, amik végül is a megélhetésük szintjét biztosítják. Pragmatikus üzletemberek ők, így vagy úgy beadják a derekukat a számoknak, ami egyszer egy jópofa hobbinak indult, ma már a megélhetési napi rutin munka. A lepárlás a profitban nyilvánul meg, a többi melléktermék megy a komposztra. Ez nem művészet, nem szórakozás, nem hobbi - ez piac, fogyasztókkal, ahol profitot realizálok, amiből majd más szórakozást fedezek.

A két véglet mindnyájunkban megvan, de a technológiai felület még jobban felerősíti és láthatóvá teszi ezeket a mintákat.

A végeredmény egy óriási komposzttelep, ami egy részből hasznos, mivel egy ekkora komposzttelep táptalajául szolgálhat esetleg más növényzetnek. Jelen esetben inkább úgy tűnik ezen a telepen még nem nőtt ki semmilyen magasabb növény, pár kezdemény van, de azokat inkább a körülöttünk lévő erdőkből fújt ide a szél.

A kimaradás öröme

A nemrég megtartott brit királyi esküvő kapcsán felmerült bennem a kérdés:  Honnan jön a  késztetés egy ilyen idejemúlt díszlet fenntartására, amit a királyi család testesít meg. Valószínűleg egy álom, amiért rajonganak, egy olyan életről, amire sokan vágynak még ma is. Szimbólumok egy letűnt korból, amiben az emberek nyugodtak, képesek kimérten viselkedni, van ízlésük, elegánsan öltözködnek, környezetük pedig rendezett. Szerves részei a társadalomnak, de abból az életből, ami a többségnek jut, így vagy úgy kimaradnak. Lehet anyagilag egy ilyesfajta kimaradás nem reális, de mentálisan mindenképp bárki képes magát kicsit függetleníteni a külső folyamatoktól. Két lépés hátra a világ zajától, a közélettől, az online felületektől, valahogyan most ez jelenti nekem a makettezés.