Lezsűriztük a Wolfpackot

A verseny jó néhány éve a makett szakkörnek otthont adó iskola tornatermében kerül megrendezésre. A város idén azonban keresztül húzta a klub számításait, és az utolsó pillanatban elvették tőlük a helyszínt. Így a verseny a régi, eredeti helyén, az iskola aulájában, valamint a környező termekben, folyosón került megrendezésre. A vészforgatókönyv áldozatául esetek nem csak a klubasztalok, de a zsűri munkáit is bemutató szekció. Ezt különösen sajnáltam, hiszen saját kezdeményezésemre végre elindulhatott volna valami a transzparens zsűrizés irányába. Ennek ellenére páran így is kiállították munkájukat (én is), versenyen kívül. És voltak, akik be is neveztek. Ugyanis idén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy visszatérhettem a Wolfpack zsűrijébe. Anno 2004-ben, amikor a városba költöztem főiskolai tanulmányaim okán, gyorsan megtaláltam a makett szakkört, és lelkes kis társaságát. Az egerszegi fiúk hamar befogadtak, én pedig igyekeztem kivenni a részem az akkor körvonalazódó verseny szervezéséből. Ez így ment pár évig, majd a diploma után elköltöztem, és már csak a szűriben segítettem vissza. Végül szüneteltettem a makettezést, ezért nem éreztem fairnek, hogy aktív munka nélkül is zsűrit vállaljak. Most, hogy újrakezdőként ismét le tudok rakni valamit az asztalra, jeleztem Géza barátomnak, hogy számíthat rám, és ő élt is a felajánlással. Kedvenc témámat, az 1/72-es harcjárműveket kaptam. A német harcjárművek leghangosabb  könyvtáros szakértőjével 😉 Rénes Gáborral, és a helyi klub képviseletében Nagy Rolanddal alkottunk egy zsűri csapatot. A kis méretarányú harcjárművek és diorámák témakörén túl mi nyertük meg az első hallásra furcsán csengő Ipari/Mezőgazdasági haszonjármű kategóriát is. Mielőtt azt gondolnánk, hogy Burago vagy RC szintű kombájnok felhozataláról van szó, el kell oszlatnom a kételyeket. Az utóbbi időben kimondottan sok, főleg gyanta készlet jelent meg a témában. Elsősorban munkagépek, vontatók, traktorok, markolók, targoncák formájában. És bizony a sokszor meglehetősen magas színvonalú készleteket nem kevésbé magas szinten is készítik el a kollégák. Erre most is láthattunk példát.

Mezőgazdasági járművek

A kategóriában nem volt sok nevező. A makettek áttekintése után abban azonnal egyet értettünk, hogy a Rába Steiger arany érmes lesz. Letisztult, precíz munka, mind festés, mind építés terén. Kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. Abban is egyet értettünk, hogy további díjakra a kis Famo Rübezhal, a Weimar kanalas markoló, és a Kamaz rönkszállító érdemes. A rönkszállító alapvetően nem érte el a többi színvonalát, de a kiépített világítást, és a hangulatos körítést szerettük volna díjazni. Hobbi kategóriákban fontosnak tartottuk a pozitív visszajelzést, és a versenyzők ösztönzését. Így egy bronzérem sorsa is eldőlt. A Weimar mellett szólt a koszolás szép kivitelezése, bár voltak rajta apróbb hibák, megfolyások, és az alap sem volt túl igényes. A Rübezhal aprólékos kopásai és ízléses tálalása mellett kicsit szétesett az összkép, nagyon szemcsésnek hatott a sok apró éles kopás, a hatalmas kontraszt a világos sárga alapszín és a kopások szinte fekete színe között. Végül a pro és kontra érveket végig beszélve úgy döntöttünk, mindkettő ezüstöt kap.

 

1/72 harcjármű, lánctalpas

A PSMK zsűrizős beszámolójában mester kategóriában végzett munkáról írtam. Az ott tapasztalt részletekbe menő elemzésre a hobbi kategóriákban jellemzően sokkal ritkábban van szükség. Nem azért, mert az alacsonyabb szintű zsűri munka is elegendő, hanem mert a makettek közti különbségek sokkal nagyobbak tudnak lenni. Most is így volt az apró harcjárműveknél. Nekem szívem csücske a méretarány, ebben dolgoztam és dolgozom ma is a legtöbbet, így külön öröm volt, hogy itt zsűrizhettem. A mezőnyön végig tekintve látszott, hogy lesz 1-2 kiemelkedő, fél tucat olyan, aki nem rúg sajnos labdába, és a közte lévő rész fogja a fejfájást okozni. Fontos még megemlíteni, hogy amíg mesterben arra törekszik az ember, hogy tényleg csak a legjobbak kapjanak érmet, addig hobbi kategóriákban fontos a makettezők inspirálása, motiválása, a pozitív visszajelzés.

A kiemelkedő munkák ugyan azon alkotótól származtak. Szabó Bence nem először jelenik meg a kis méretarányban kiváló alkotásokkal. Ez úttal egy erősen feljavítot Sd.Kfz. 250/22 Pakwagen volt az egyik, téli meszeléssel, téli környezetben. Míg a másik a saját maga által tervezett és legyártott AMX-50-es. A Pakwagen diorámában is megállta volna a helyét, de nem éltünk az átsorolás lehetőségével. Különösen azért nem, mivel Gábor első blikkre elkaszálta, mondván a téli meszelés inkább kopik felülről lefelé, mint fordítva. Nyilván ezzel az állítással lehet vitatkozni, de Bence másik munkája mindenkit kérdés nélkül meggyőzött az aranyéremről. Így nem volt már miről beszélni, egy ember, egy érem.

Kiemeltünk még egy Challenger I-est, sivatagi festéssel. Azonban közelebb hajolva a festés és a weathering minősége is hagyott kívánni valót, sorja a ködgránát vetőkön, az olaj nem volt rendesen eldolgozva, sivatagi talajon állt, de por sehol. A saját feljavításnak szánt rács a tároló dobozon köszönőviszonyban nincs az eredetivel, a ponyva, amivel letakarta pedig elnagyoltan szárazecsetelt talán papírzsepi lehetett. Így vissza is raktuk.

Egy fokkal jobb képet mutatott a Merkava, de itt sem klappolt a porozás és az olajos befuttatás eldolgozása.

Kivettük a zöld alapon téli foltos SU-152-est is, de a teljesen dobozból épített makettlen még a kapaszkodók sem lettek legalább rézdrótra cserélve. Ezen kívül a festés is nagyon alap színvonalon állt. Látszott, hogy az alkotó próbálkozott kopásokkal, lefolyásokkal, de a rutin hiánya miatt, ezek inkább rontottak az összképen. A nehezen kontrolált pigmentekről nem is beszélve.

Tomislav Stipanovic BMP-1-ese a Zsu-23-al a tetején a kézzel festett éles kontúros mintával vívta ki az elismerésünket. Ezt leszámítva nagyon alap, semmi extra az építésben, néhány fotómarratot alkatrészt leszámítva. Egyszerű befolyatás, némi pigmentes porozás, pár kopás erre arra és vége. A gépágyú egyszerű gun metal színe kiábrándító volt.

Danis Dragozet Mk I Female-jén gondolkodtunk egy darabig. Amit megcsinál, az korrekt, csak nagyon kevés. Megint csak alap festés, befolyatás, pigment. Lánctalpak porral is befolyatva. Úgy látszik Horvátországban ez a divat. A fegyverzet alapszínre festésén el is bukott volna, de rákerestünk az eredetire, és tényleg az alapszínre volt festve, mert ez egy páncél köpeny a gépágyú csöve körül. Így végül megtartottuk a kalapban.

Elsőnek vettük ki, mégis utolsóként tárgyalom Lajgut Márk Jagdpantherét. A makettet láttuk már a facebookon, ismerősként köszönt vissza az asztalon. Akkor azt írtam rá, hogy jók a kopások, csak nagyok, és a formájukon lehetne még alakítani. Nos ez élőben hatványozottan kijött. A jármű alap színei nagyon jók voltak, szépen megfújva. A kopásokban volt munka, de a méretük sajnos inkább rontott az összképen. Amennyire jól sikerült a lánctalp, annyira egyszerűek maradtak a pót láncszemek a páncéltest oldalán. Ez a többi felszerelési tárgyra is igaz. Az antenna olyan vastag volt, mint ha Toldi a petrencés rudat tűzte volna a jármű tetejére. Engem továbbá nagyon zavart a futógörgők nagyon erős bemosása. Tocsogott az olajban, és csúnyán el is színezte az alapszínt. Mindezekkel együtt ugyan messze nem érte el az aranyérmes munka szintjét, de egyértelműen a horvát kollégák előtt jár. Majdnem lecsúszott az alapról, ami egy, bocsánat, de igénytelen fekete habszivacs darab volt. Még ennek ellenére is megszavaztuk neki az ezüstöt. Végül a hobbi kategóriára, és a jó szívünkre hagyatkozva a BMP és a Mk. I Female is kapott egy-egy bronzot. A Chelly és a Merk sajnos elcsúsztak a csúnyán eldolgozatlanul hagyott olajokon.

1/72 harcjármű – gumikerekes

Meglepetés szerűen sok munka volt látható a kategóriában. Nem utolsó sorban a horvát szőnyegbombázásnak köszönhetően, ami a kisebbik méretarányt érte a harcjármű mezőnyben. Nagyjából egy színvonalat képviselt a BTR-60PB (Denis Dragozet), a BTR-70 a Zsu-23-mal, és a BRDM-2 a hülye kék szír rendőrségi camoval. Semmi extra, igazából, sima befolyatás, pigmentes porozás, kerekek poros befolyatása. Nagy csalódás volt a gépágyúk egyszerű gun metal színe. A BTR-60 csak simán 2 színnel meg volt fújva. A BTR-70-en már volt némi panelezés legalább. A BRDM-nél elkezdett köpködni a pisztoly, de a kolléga ezt vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. A BRDM és a BTR-70 emlékeim szerint szintén Tomislav Stipanovic munkái, így a köpködés ellenére BRDM-ben láttunk több munkát, azt hagytuk a kalapban.

Ott volt még Filip Kovacec URAL-ja az UB blokkal Afganisztánból. A scratch „kajüt” a platón és a páncéllemezek az ajtókon nagyon alacsony színvonalat képviseltek. A festés a szokásos horvát standard. Mindezek ellenére ebben volt még annyi munka, hogy a kalapban maradjon.

Végül rátértünk Poór Richárd Autoblindájára. Ez inkább volt vignetta, de nem akartuk átsorolni a diorámák közé. Gábor szerint az alapszín nem volt rendben. Én ezzel nem értek egyet, de ezen nem akadtunk fent. A mezőnyben az egyetlen jármű volt, ahol érdemleges belső tér kialakításról beszélhetünk. Megjelentek a figurák, harci sérülések, lapos kerekek. Ez utóbbiak voltak a makett leggyengébb pontjai. Kicsit szerintünk ki is törtek, és a gumi megolvasztása is kicsit túlment. Ezzel együtt a festésben itt volt a legtöbb munka. Aprólékos kopások, apró levelek itt-ott. Rontott az összképen a kerekek nagyon erős fekete befolyatása, és a teljesen elhibázott színű eldolgozatlan lefolyások. A többiek a kerekek és az alapszín miatt nem adtak volna érmet. Azonban mérlegre téve az elvégzett munka mennyiségét, és minőségét a kategória többi versenyzőjével szemben, végül megállapodtunk, hogy hibái ellenére még mindig az Autoblinda 43-as a legjobb induló. Az arany eldőlt. A horvát kollégák között nehéz volt döntenünk, annyira sablonosan egyforma volt minden makettjük. Végül a bonyolultabb camo miatt a rendőrségi BRDM kapta az ezüstöt, az URAL és a BTR-60PD pedig bronzot.

1/72 harcjármű dioráma

Végig nézve a kategórián, az nem volt kérdés, hogy mindenki díjat kap. Összesen 4 diorámát láthattunk. Ebből 2 ugyan azon alkotó műve. Megmondom őszintén, nem kellett sokat vizsgálódnunk. Árok Ajtony „Welcome to Berlin” munkája bár korántsem hibátlan, első ránézésre is kiemelkedett a többi közül. Ezzel az arany sorsa el is dőlt. Azt is tudtuk, hogy az ezüst Tomislav Stipanovic "Das Ende" cimű alkotását illeti. A bronz sorsa Poór Richárd, „It’s time to move lads” című alkotása  a Churchillel, vagy a téli Lee között volt csak kérdéses. Végül a Churchill mellett döntöttünk. A jármű, a víz, a híd és a figurák is jobbnak tűntek, mint a téli tájon átsuhanó Lee.

Összességében a teljes 72-es hobbi mezőnyről az a véleményem, hogy Szabó Bence Pakwagenje, és AMX-50-ese összehasonlíthatatlan a többi munkával, egyértelműen mesterben a helye. A következő szint nálam Poór Richárd AB-43-asa és Árok Ajtony berlini diorámája. A horvát armada pedig több szinttel lemaradva ez után következik. Az eredményekből arra gondolhattok, hogy Tomislav Stipanovic valami nagy haverunk, vagy politikailag fontos, hogy díjazzuk. Az igazság azonban az, hogy a csávó úgy tele sorozta a kategóriákat, hogy elhajolni sem tudtunk előle :D Itt muszáj megragadnom az alkalmat és hangot adnom annak, menyire nem tudok azonosulni a horvát csapat felfogásával. Tucat számra öntik tele a kategóriákat összecsapott, elnagyolt makettekkel. Azokban a kategóriákban, ahol a többi induló vagy annyira kevés, vagy annyira alacsony színvonalon áll, persze ezek a tucat makettek is elhoznak pár érmet. Ha 3-4 Trumpeter BTR helyet egyet megcsinálna igazán jóra, bele tenné az időt és az energiát, akkor nem csak kiszenvedett bronzérmeket kaphatna. Nekem ezek inkább egy gyűjtemény futószalagon gyártott részei, mint önálló alkotások.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e a többi kategóriáról. Én nem indultam a versenyen, hiszen zsűriztem. Tudom, a szabály szerint az általam nem zsűrizett kategóriában indulhattam volna, de a régi kötődésre tekintettel itt ez nálam elvi kérdés volt. Azt senki nem mondhatja, hogy ha kritikával élek, azért teszem, mert nem én nyertem.

Polgárihoz, hajóhoz, figurához nem értek, így ezekre nem is térnék ki. Voltak kedvenc makettjeim. A Focke-Wulf kiemelt kategóriában nagyon szép munkákat láthattunk. Mester harcjárműben szintúgy. A harcjármű diorámáról nem is beszélve. Az FW kategórián kívül egyetlen repülőn akadt meg a szemem, amin el is időztem egy kicsit. Egy vietnami Cessna OV-2A Skymasteren. Ez azonban semmit sem kapott.

Olyanok, amik nálam a vicc kategóriába esnek viszont bőven helyet kaptak az eredmény listán. Nem akarok senkit minősíteni, megsérteni pláne nem. Személyesen ismerem mindegyik zsűritagot. Bizonyosan nekem túl magasak az elvárásaim. De, amikor azt látom, hogy olyan makett kap díjat, aminél van jobb a kategóriában, és az meg díj nélkül marad, akkor ott nem az én magas elvárásommal van a baj, hanem valami mással. Lehet, hogy mást gondolunk a makettezésről, lehet, hogy más az ízlésünk. De sokszor az az érzésem, hogy néhányan nem is értik, amit látnak. Tisztelet a kivételnek.

A másik neuralgikus pont, amire érintőlegesen kitérnék, a dioráma kategória. Az itt született eredményeket még ott a helyszínen megbeszéltük a kategória zsűri tagjainak 2/3-ával. Megmondom őszintén, nem győztek meg az igazukról. Különösen annak tükrében, hogy a díjazottak egy részével beszélve, ők is az én érveimet támasztották alá. Persze ettől nem veszünk össze, de úgy gondolom a szakmai érvek ütköztetésének mindig kell, hogy helye legyen. Szerencsére ettől ők sem zárkóztak el, és bár konszenzus nem született, egy őszinte, és gyakorlatias vita mindannyiunkban tud új nézőpontokat megvilágítani. Amíg ez nem megy a személyes jó viszony kárára, és itt nem ment, addig meggyőződésem szerint egy ilyen diskurzus mindannyiunk fejlődését segíti. Legyen ez a zárszó. Bólyain találkozunk!

Végezetül még néhány jól sikerült munka a harcjármű kategóriákból.

Generációs feszkó

 

Az alábbi írásban 3 karakter gondolatait osztom meg veletek. Ebből az utolsó én vagyok. Az első kettő pedig a fantáziám szüleménye. Két olyan ember, aki az általam tapasztalt makettező társadalmi rétegeket képviselik. Itt leírt megélésük pedig azt mutatja, én hogyan képzelem el az ő érzéseiket, gondolataikat. Szigorúan szubjektív, csupán az, amit én leszűrök az emberek megnyilvánulásaiból. Bárminemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.

 

Az öreg róka

Nem is olyan régen, az előző évezred utolsó éveiben úgy éreztük páran, hogy tennünk kell valamit. Rendszerbe kell foglalni a sok véleményt, a sok útkeresést. Ki kell gyomlálni a részrehajlást, a sok uram-bátyám, sógor-koma kapcsolatot, és egy objektív rendszert kell építeni. Különben elveszünk. Különben nem lesz jövőnk. A világ fejlődik, és mi szétesünk. Meg kell menteni a hagyományos értékeket, a precizitást, a részleteket, a történelmi hűséget. És ellenőrizhető, felelősségre vonható módon kell megvalósítani az értékelést. Az ötletelés, a segítő szándékú gondolkodás eredménye egy transzparens, mindenki számára egyenlő feltételeket biztosító pontrendszer lett. A versenymunkákat önmagukban kell értékelni, és mindenkinek ugyan azokat az elvárásokat kell teljesíteni. Az egységes formának köszönhetően világosan látszik, miben jobb egyik makett a másiknál. Ez a rendszer 25 éve jól működik. Aki 90% feletti pontot kap, mesternek tekintjük. Ezzel létrejött egy közösség, akik saját szakáguk felső rétegét, az igazán magas színvonalat képviselik.

Sokat dolgoztunk ezen a rendszeren. Kiállta az évek próbáját. Működik Szolnokon, Móváron, Bolyain, stb. De mégis, mindig vannak olyanok, akik elégedetlenek. Jobbat nem tudtak kitalálni azóta sem. De az arrogáns hozzáállásukkal nem képesek elismerni, hogy csináltunk valamit, aminél 25 éve senki nem tudott jobbat csinálni. Hazudoznak, csúsztatnak, féligazságokkal dobálóznak. A tisztelet és alázat csírája is hiányzik belőlük. Hangosak az online térben, persze személyesen egyik sem jön oda. Ott remegnek a díjért, a mesterlevélért, de azért szidják azt. Gerinctelen, és aljas módon.

 

Az újvonalasok

Kéne csinálni egy klubot. Elegünk van a sok vénemberből, akik 80 éves fotókon lovagolnak, de képtelen normálisan lefesteni egy gépet. Szegecsszámlálók, birodalmi utasításokkal dobálóznak, meg festék kódokkal. Semmi sem elég jó, minden szar, amit nem ők csináltak. Kéne egy klub, ahol mindenki szabadon alkothat, anélkül, hogy lenyomták ezek az okoskodó vénemberek. Sőt, kéne egy verseny, ahol nem a vének tanácsa dönt, hanem objektíven, tényleg minden szakágból a leghaladóbb embereket hívjuk meg a zsűribe. Azt hiszik, mindent irányíthatnak. De arra nem voltak képesek, hogy egy országos szövetséget megcsináljanak. Pedig ez azért nem akkora varázslat.

Pár évvel később: nem tudom mit ugrálnak ezek. Tényleg megpróbáltuk, próbáltunk nyitottan állni hozzájuk. Próbáltuk átvenni a pontozásos őrületüket, vagy legalábbis használhatóvá tenni. De nem. Csak a gőg, a sértettség. Látszólag nyitottak, és együttműködőek. De valójában a kákán is csomót keresnek, és mindenbe belekötnek. Betegesen féltik a helyüket, azt, ami megmaradt belőle. Nem érdemes beszélni sem velük, mert csak felidegesíted magad.

 

Az időhurokban ragadt álmodozó - Én

Szomorú vagyok. Volt 15 évvel ezelőtt egy időszak, amikor páran összeverődtünk, és úgy éreztük, megújul a hobbink. Fantasztikus technikai fejlődésnek lehettünk tanúi, és magunk is tanultuk a hobbit. Egyből a legújabb innovációkat sajátíthattuk el, olyan emberektől tanulhattunk, akik maguk dolgozták ki az újításokat. A végeredmény lélegzet elállító. Úgy éreztük ez a jövő. Persze magyarként hozzá voltunk szokva, hogy nálunk némi késéssel tapad meg a világ fejlődése. De nem baj, mi megteszünk mindent, hogy ezt felgyorsítsuk. Persze a nagy öregekkel meg kell küzdeni. Ők nem hajlandóak semmi újat elfogadni. A legaljasabb módszerekkel járatnak le mindenkit, aki csípi a szemüket. Volt is spanyol cigányozástól kezdve minden. Mi persze, fiatalon, nagy hévvel, fejjel mentünk a falnak. Sokszor megégettük magunkat, de lelkesedésünk nem lankadt. Az alapvető technikai nézet különbség a festés fontosságáról megmaradt. A pontozásos rendszerük elavult, ezt már sokan mondták. A legnagyobb gond vele, hogy a zsűri véleményét korlátozza, sőt, megvezeti. Idióta eredményeket hoz az előre rögzített ponthatár is. 90%-tól mesterlevél, de hogyan? Zsűritől függ. Hajóban rendszeresen mennek ki marékszámra az aranyak, harcjárműben meg van, hogy 2 bronz egy Móváron. Mi a lóhere? Ennek ellenére körbe telefonálták az országot, hogy minden verseny használja ezt a rendszert, mert az a közös érdek. Aki persze udvariasan visszautasította ezt, a majdhogynem hazaáruló lett.

Idő közben megjelent egy új réteg. Nehéz jól megfogalmazni, de az AK/AMMO és társaik termékhasználónak hívnám őket. Amire 15 éve mindenki áhítozott, hogy fiatalokat vonjunk be a hobbiba, elmaradt. Az új érkezők 30-as, 40-es apukák, akik például a Covid alatt kezdtek valamit a szabadidejükkel. De ebben a rétegben a történelmi hűség már nem sokat ér. Ebben a rétegben már az elismerést elvárják, függetlenül az elvégzett munka mennyiségétől és főleg minőségétől. Az a klasszikus kép, hogy a makett legyen történelmileg pontos, és legyen élethű, életszagú, teljesen félreértelmezésre került. A PC és WOKE világban már nem lehet kritizálni. Itt már mindenki egy különleges hópihe, akit támogatni kell. Ezzel még nem is lenne baj, de ha nem kritizálunk, miből fog tanulni? Ja, nem akar tanulni. Ő alkot, és elismerést kér cserébe. És kap is. És vannak helyek, ahol erre érem jár. Már függetlenül a minőségtől, mert a minőségnek már nincs definíciója. A facebook feed-ek világában ez elfér, de a facebook feed-ek világa néha elindul, és kivonul egy makett versenyre, és akkor az olyan ember, mint én, szembesül azzal, hogy Jézus Isten, mi ez? Hol az ízlés, hol az igényesség? Biztosan nem az Ikeás képkeretbe zárt AMMO weatheringtől csöpögő valamiben. 15 éve az innováció lázában el sem tudtuk képzelni, hogy azok az újítók közül páran végül az egész makett világ lezüllését okozzák majd a termékpromóciókra épített marketing hajszával.

Manapság

Most ott tartunk, hogy a hiper realisztikus új vonalas makettezés helyett a top 10% drámai romlását, és az általános színvonal összemosódását látjuk. Mert a weathering termékeket már mindenki eléri, használja is, de a youtube marketing arra már nem ösztönöz, hogy minőséget próbálj az asztalra rakni. Már a gyártók termékhasználatot bemutató füzetei is vállalhatatlan minőségben jelennek meg. Magyarországon egészen konkrétan oda jutottunk, hogy egy olyan elavultnak hitt eszköz, mint a pontzólap, újra relevánssá vált. Mert tényleg azt kell mondanom, hogy a pontozás átvészelte azt a szűk 10 évet, amikor tovább lehetett volna lépni. És a marketing gépezet bedarálta az innovátor réteget. Most, a post-covid DIY hobbisták özönlötték el az asztalokat, és már a zsűriket is, több helyen. Ez pedig olyan helyzetet teremt, amikor újra szükség lenne egy egységes rendező elvre. És igen, még mindig nincs erre jobb megoldás, mint a pontozólap. Drága egyetlen kis hazánk, mint a bumeráng, megint ott tart, hogy előveheti a pontozólapot, ez a nagy büdös helyzet.

(ne) Hallgassatok rám

Nyilván ez egy nagyon szélsőséges és szubjektív vélemény. Nem akarom elvenni a kedvét senkinek a makettezéstől. De lenne egy tanácsom mindenkinek.

Aki a vének szerepében ismer magára, gondolja végig:

• Akar-e foglalkozni másokkal, más makettezőkkel?
• Mit tesz azért, hogy a neki fontos értékek benne maradjanak a makettezésben?
• Hogyan tudja megőrizni a saját értékeit úgy, hogy közben másokat inspirál?
• Hogyan tud jelenleg nála alacsonyabb szinten lévőket bátorítani, úgy, hogy sikerélménye is legyen a másiknak, de át is vegye azokat a fontos értékeket?
• Felkérnek zsűrinek, ott van még a helyem?

Az újvonalasok szerepében látja magát, gondolja végig:

• Mi a célja ezzel a hobbival?
• Mit szeretne elérni?
• Mire vágyik, miért készít makettet?
• Örömet szerez-e neki a tanulás, a javulás?
• Ha nem, akkor ne menjen versenyekre, ne ossza meg csoportokban. Mert ott ez volna a lényeg.
• Ha viszont elmegy versenyre, valóban megérdemli-e az áhított elismerést?
• Hol tart a többiekhez képest, mit tud tanulni, javítani?
• Felkérnek zsűrinek, ott van már a helyem?

Aki pedig inkább abba a szegmensbe sorolja magát, mint én, azokat ismerem személyesen, majd megbeszéljük 😊

Keleti Makett Kihívás Liptóújváron

Néhány hónappal ezelőtt jött szembe velem egy „plakát” a facebookon, Bernhard és Rainer Lustig demot tart. Na mondom, ilyen sincs gyakran. Hol lesz? EastModels Challange? Az EastModels oldalt, és üzemeltetőjét Jan Moravcikot ismerem, de a rendezvényről még nem hallottam. Mikor lesz? Augusztus 10-11, hm még jó is lehet. Hol? Liptóújvár. Oh, amúgy is meg akartuk nézni a Tátrát nyáron, kellemest a hasznossal, családi kirándulásba oltott makett verseny. 

Helyszín

A verseny a helyi sportklub iskolások által használt jégcsarnokában kapott helyett. Mivel diák koromban magam is aktívan jégkorongoztam, igazán nosztalgikus hangulatban léptem a jég…helyére. A palánkok között a játékteret két részre osztották. Az egyik térfélen a börze, a másikon a verseny kapott helyett. 

A világítás igazán mobil barát volt. Jégpályákra jellemző módon sok világító test kapott helyet a mennyezeten. Mivel a padló és a palánk hófehér, a falak pedig világosszürkére voltak festve, sok szűrt fény jutott a makettekre. Mobillal jól lehetett fotózni. A Nikon is jól működött volna álvánnyal, de nem számítottam ilyen jó fényviszonyokra, így csak vaku volt nálam. Az épületben mosdó és büfé is helyet kapott, only cash persze. Lelátó nincs, így csak a kispad maradt a pihenni vágyó családtagok számára.

Börze

A börze nem nagy. Átlagosnak mondanám. Elsősorban szlovák és cseh árusok, semmi nagy bolt. A főszervező és így a rendezvény főszponzora is az AMMO természetesen saját standdal vonult ki. Voltak érdekes apróságok, egy árus például az ukrán Clear Prop Models makettek széles skáláját kínálta, amit máshol ritkábban látni.

Mezőny

Első rendezvény létére igazán szép teljesítmény a 970 db előnevezett makett. Nem tudom mennyi lehetett a helyi nevezés, de csak az előadók és a szervezők saját, versenyen kívül elhelyezett makettjeivel is biztosan 1.000 db felett volt a megtekinthető munkák száma. Számomra a harcjárművek és a repülők érdekesek, így most csak ezekre térnék ki. Ez a két szakág adta itt is a mezőny gerincét. Kezdjük a repcsikkel. 1/72-ben a légcsavaros kategória Eduard Messerekkel terhelt volt. Igazából volt pár szép alkotás, de semmi kiemelkedő. Továbbra is érthetetlen számomra az alap nélkül kihelyezett munkák nagy száma. Tudom, szélsőséges vélemény, de én szívem szerint nem engednék indulni senkit alap nélkül. Volt pár bontott gép is, egy Messer (minő meglepetés) kiemelkedett közülük. Érmet is kapott. 

A 48-as légcsavaros kategória szerintem sokkal erősebb volt. Láthatóan néhány alkotó teljes portfólióval, 4-5 makettel is képviseltette magát. Az egyen alapok árulkodóak. Itt sokkal szebb kivitelezéseket láttam. Az eredmények szerintem mindkét kategóriába nagyjából tükrözték a minőséget is. De 48-ban magasabban volt a léc. 

A jet-ek között a 72 ismét gyengébbre sikerült. Voltak itt is szép alkotások, de 3 díjazott közül a MiG-29 kiemelkedett.

48-ban megint csak erősebb volt a mezőny. A BOS-t is megkaparintó MiG-21PF nagyon szépen el volt készítve. Lerohadt múzeumi gépeknél jellemző, hogy az alkotó a múzeumi alkalmazottakhoz hasonlóan nagyvonalúan bánik a géppel. Jólvanazúgy hozzállással, lendületes, szabadjára engedett mozdulatokkal pecsmegeli össze a makettet. Itt erről szó sem volt. Minden fakítás, folyás, kopás szépen kimérve, pontosan megfestve, igazi csemege volt a szemnek. Az alap és a körítés egy teljesen más színvonalat képviselt. Az volt az érzésem, hogy az energia 90%-a elment a gépre, és a maradék 10%-ból akart még valami nagyot durrantani, de ez nem igazán sikerült. Az olvasztott foszló hungarocell hatását keltő „lebegő” alap egy dolgot hozott, meg lehetett nézni alulról is a gépet. Ezen kívül értelmetlen feltűnősködésnek hatott. Ráadásul a kidolgozása is csapnivaló volt, a géphez képest. 

A 32 és nagyobb kategória nálam már a remegő kezű, vaksi nyuggerek kategóriája. Ilyen leszek egyszer én is, tudom. De akkor sem látom sok értelmét ekkora monstrumok építésének egy olyan hobbiban, ahol a miniatürizálás a cél. Erre némiképp rácáfolt egy gyönyörű Kingfisher, ami teljesen megvett a festésével. 

De péládul a Görög F-16, ami szintén kapott érmet, nekem 72-ben is csak amolyan „semmi extra” lett volna. A Görög gépek festésének avulása önmagában egy grafikai tanulmány. 32-ben ezt elintézni annyival, hogy kipanelezem, hát kiábrándító.

Harcjárműben a 72-es mezőny letaglózó volt. Iszonyatos mennyiségű makett. Az átlagos színvonal kimondottan jó. Néhány kiemelkedő munka. Ez tipikusan olyan kategória volt (a 35-ös hk-val egyetemben) ahol keveseltem a 3-4 kiosztott díjat. Itt nincsenek arany/ezüst/bronz érmek. Csak díjazott makett. 

48-as hk hasonló szitu. Itthon kb. nem is létezik a kategória, ott minimum 30 induló. A színvonal nem rossz, néhány kiemelkedő munka itt is. 

35-ben aztán teljes dömping. A teljes mezőnyre elmondható, hogy lépten nyomon belebotlottunk a móvári mezőnyből ismert alkotásokba. Az átlag minőség szerintem nem is igazán maradt el móvártól. Kicsit érthetetlen, hogy megannyi érdekes téma, és szép makett közül pont 3 napjaink háborúját járó T-72-es (vagy 80-as, annyira nem néztem) lett díjazva. Melléjük egy kis szürke világháborús Renault tudott még bekúszni, mondjuk az tényleg szép volt.

Diorámák terén a kisebbik méretarányban szintén szép számmal voltak nevezők, de a színvonal elmaradt a stand alone járművektől. Végül egy 144-es Sherman, valami hidroplán repülő , és egy 350-as hajó dioráma kapott díjat. 35-ben a Móvári menők hozták a szintet, és a díjakat is. Meg itt is valami posztapokaliptikus tábla kollekció… fárasztó komolyan mondom már ez a sok különlegesnek látszani akaró, de igazából semmitmondó rozsdatenger.

A kívülállók

Az előadó Lustig testvérpár és Martin „Nightshift” Kovac munkái mellet a szervezők pár alkotása is versenyen kívüli kis táblácskával, de helyet kaptam az asztalokon. Kis túlzással állítható, hogy az Lustig+Lustig+Kovac összeállítást kb. hozta amit a 35-ös hk kategóriában érdemes volt megnézni. Nyilván a mezőnyben is voltak szép munkák, de mégis ez volt az érzésem. Bernhard diorámái magukért beszélnek. Ha önmagukban nézem a járműveket, akkor az a benyomásom, hogy a Wirbelwind kivételével talán (azt eladja a kopott fehér) az összes olyan so-so, elmegy. Önmagukban nem biztos, hogy díjaznám. Persze tele vannak apró részletekkel amiket sokan elhagynak, nagyon átgondoltak, aprólékosan felépített koncepciók. A festésben valahogy a végén mégis leegyszerűsödnek. 

Kovac munkáinál pont az ellenkezőjét figyeltem meg. Végletekig kimért, kikísérletezett tűéles kontrasztok, precíz festés. De igazából doboz makettek, 1-2 kiegészítővel feldobva. A videók túlszaturált kontrasztpornójából emészthető, sőt, kimondottan szép festéssé szelídülnek a makettjei, ha kivesszük a spotlight és a photoshop alól. Azért érdekes ezeket a munkákat élőben, a saját szemünkkel is megnézni, és kicsit elidőzni felettük, mert szépen kirajzolódik, hogy a készítőjük miben is szeret elmélyülni, mi köti le, miben tud kiteljesedni. Mindegyikből rengeteget lehet tanulni. Kár, hogy Magyarországon nem szokás versenyen kívül kiállítani például a zsűri 1-2 munkáját. Sokan és sokat inspirálódhatnának belőlük. Persze az is hamar kiderülne, ki az, aki bort iszik, és vizet prédikál. 

Menetrend, díjátadó, pakolás

Mi a szombatot a Magas-Tátrának és a kirándulásnak szenteltük. Így reggel a gyors nevezés, és kipakolás után el is hagytuk a helyszínt. Vasárnap 7:00-8:00-ig a fotósoké volt a terep. Én fél nyolcra mentem, összesen lehettünk 10-en a csarnokban. Zavartalanul fotózhattam. Egy kis reggelivel és börzézéssel igazából 10 órára végeztem is mindennel. Kis beszélgetés ismerősökkel (voltak magyarok is többen) és el is jött a 10:45. Indulhat az elpakolás. Erre igazából semmi szükség nem volt, mert a díjátadó elfért a makettek területe mellett, de a szervezők olyan kevesen vannak, hogy egyszerre a díjátadót és a makettek figyelését nem tudták megoldani. Igazából az elpakolást sem, mert mindenféle kontroll nélkül egy szabadrablás volt az egész. Bárki elrakhatott bármit. Reméljük, senki nem élt vissza ezzel. Majd 11:30 körül kezdődött a díjátadó, ami igazából a kismillió különdíj átadásából állt. Semmit sem értettük belőle, mivel a rendezvény teljes kommunikációjához hasonlóan ez is kizárólag szlovák nyelven zajlott. Miután láthatóan végig értünk a sok ilyen-olyan kupán, és mindenki megtapsolt mindenkit, a jelen lévő kisebb csoportosulás, hátra arc, és egy asztalnál sorban állva, a makettjeink alól elvett, piros „Awarded Model” pecséttel ellátott cetli ellenében megkaphattuk az egyen érmünket. Ez elég gyorsan ment, így a nem éppen megszokott díjátadás végül alig egy óra alatt lezajlott. 

Verdict

Nehéz megítélni ennek a rendezvénynek a jövőjét. A mezőny, a makettek mind mennyiségben, mind minőségben indokolják a folytatást. Sok inspiráló munkát láthattunk, az általános minőség is magas volt. Ugyanakkor nincs hova nőni. A helyszín ennyit bír el, ez látszott. Ha növekedni akarnak, itt nem lehet. De ezt a méretet sem tudta lekezelni a szervező és barátai (csapatnak vagy klubnak nem mondanám, mert tudtommal ilyen nem létezik). Nyilván ebben a rutin hiánya is szerepet játszott, de sok feladatra egyszerűen nem maradt ember. Még úgy sem, hogy a sumperki klub pár tagja is besegített. Látogatói szemmel egyszer jó volt a két napos rendszer. Elmentünk kirándulni, jól éreztük magunkat. De minden évben azért nem akarom megmászni a Tátrát. Főleg úgy, hogy vasárnap délután egyre igazából vége volt az egésznek. Egy naposnak még so-so belefér a 3 óra autózás. Az augusztusi időpont szerintem jó, meglátjuk mit alkotnak a fiúk jövőre.