Öt év után

 A könyv

Öt év után újra maketthez nyúltam. Jó, pár utógörgő összeragasztását még nem nevezném makettezésnek, de akkor is, na. Előpakoltam a szekrény mélyéről, az azóta két költözést is átvészelt felszerelést, a 48-as Tamiya Pz. III valahogy nem akart összerakódni a dobozban, úgy volt, ahogy anno hagytam. Kicsit bütyköltem rajta. Mindezt egy könyvnek köszönhetem. Kedvesemtől karácsonyra (némi iránymutatás mellett) David Render Tankcsaták a nyugati fronton c. könyvét kaptam. A Számvéber stílusú hadijelentés és statisztikai szemelvény könyvek után, amikor már fejből fújod az adott hadszíntér fontosabb hadműveleteit, a részvevő alakulatokat, és egy képrészletből is kiszúrod a hadosztályjelzéseket az oldalpáncélon, jól esik egy kicsit lightosabb, életszagú, útikönyv szerű visszaemlékezést is olvasni. Esetemben a kettő között eltelt 5 év, ami sikerült megtöltenem airsoftozással, némi X-Box-szal és egy kis kalandozással az EDC világába, főleg bicska fronton. Mindezt távol a makettezéstől. Annyi év, szervezés, utazás után kiégtem. Nagy szavak ezek, és így elolvasva nevetségesnek is hat, de ez az igazság. Nem kötött le. Most sem igazán, inkább nosztalgiázom. De ez a könyv, ez kicsit visszabillentett a régi vágányra. Mindenkinek ajánlom. Olvasmányos, érdekes, néha drámai, néha mulatságos. Kimondottan jól sikerült a magyar fordítás (kivéve, hogy a ranger szót erdőkerülőre sikerült adaptálni, de hát ezt nyeljük le). A műfalyhoz képest meglepően pontos, és történelmileg is rendben van. Tényleg élmény végigolvasni.

Hosszú szünet, várakozások

Úgy gondoltam 5 év kihagyás olyan sok, hogy a hobbi elment mellettem. Visszagondolva, hogy amikor még tényleg benne voltam a sűrűjében mi minden történt 5 év alatt. Milyen fejlesztések jöttek. Milyen új technikák. Minden évben volt 4-5 olyan munka a nemzetközi porondon, ami újabbés újabb magasságokba emelte azt a bizonyos lécet. Azén fókuszom a harcjárműveken volt régóta, de azért követtem a repülősöket is. Kis késéssel, de ugyan ezek a tendenciák voltak megfigyelhetők. 5 év után arra számítottam, hogy úgy járok, mint az én időm öregjei. Az az értékrendszer, amiben hittem eltűnt már, új arcok, új szintet hoztak, új szemléletet, új stílust. Arra számítottam, hogy elölről kell kezdenem a tanulást, fel kell vennem a fonalat, mert ahol leraktam, az már nincs többé. És itt felmerült, hogy akarom-e elölről kezdeni? Vagy megmaradok annál, amiben én szocializálódtam, amibe én bele nőttem, huszonévesen, lelkesen, tudásra éhesen. És hagyom az új hullámokat az újaknak, maximum érdeklődve, figyelve őket.

Ehhez képest…

… minden úgy van, ahogy itt hagytam. Mint Pripjaty az evakuálás óta. 5 év múlva visszajövök, és ugyan azok az arcok fogadnak, ugyan azok a munkák, ugyan az a szint. Ami változott, hogy az átlag ugrott egy szintet, a weathering már alap elvárássá nőtte ki magát. A top színvonala semmit nem változott. Nincsenek új technikák, új látásmód, új stílus, új megoldások. 5 év alatt nem a makettezők fejlődtek, hanem a makettező ipar. Tökéletesítették a MiG féle alapanyag gyártást. Festékek, kencék, sarak, vizek, olajok, bla bla. 

Emlékszem még azokra az időkre, amikor a brand nagyköveteknek megvásárolt jó nevű makettezők tolták a Tamiyával festett cuccaik mellé az Ammos tubusokkal teletömött work in progress képeket. Aztán valahogy mindig kiderült, hogy ja, hát igazából azt Tamiyával festettem. Néha saját maguk vallották be a commentek között. De ma már nem látom ezt. Persze vannak ilyen őskövületek, mint én, akik még mindig a bevált biztonságos dolgokhoz nyúlnak, mint a Tamiya flatt acryl, meg a Vallejo Buff. De ma már általánosságban látni, hogy lehet ezekkel az Ammo és hasonló cuccokkal dolgozni. Már egyre kevésbé a termék minőségével van a baj. Aki 5 évvel ezelőtt ízléses makettet tudott csinálni, az ma is. Tamiya, vagy Ammo, mindegy. De ők a márka szempontjából maximum reklám felületnek jók. A nagy „tömegek” (na, leírva ez is LOL), a felhasználók, akikből megél a cég, ők továbbra is abban a Pepsi álomban élnek, hogy ha ezt iszom (kenem fel a makettre), akkor én is Britney Spears (Kristof Pulinckx) leszek. Aztán jön az élet szomorú valósága (zsűri), és úgy vág pofán, ahogy azt illik. Az nagymama és nagynéni kedves dicséreteit (Facebook likeok) úgy fújja le rólad a valóság szele, mint atomvillanás Hirosimát. És akkor jön a szokásos hiszti. De már ez is olyan mindennapos, hogy senkit nem érdekel. Mert ez már a Facebook világa.

Tamiya Modell Magazine-tól a Facebook-ig.

Ha számba akarom venni, hogy hogyan jutottunk el a Facebook világig, azzal kell szembesülnöm, hogy én kb. a felénél szálltam be. Gyerek voltam még, amikor a magazinok jelentették a makettes sajtó gerincét. Minden hobbinál megfigyelhető hogy kialakul egy valamilyen fajta sajtó, szakirodalom, tudás és hír megosztási platform körülötte. Horgász magazin is van, autós magazinok is vannak, és volt idő, amikor voltak makettező magazinok. Itthon ennek úttörője a Modell és Makett, valamint a Pro Modell volt. Mindkettő megszűnt már. Ezeknek a platformoknak volt egyfajta zárt jellegük. Volt egy szerkesztő, vagy egy szerkesztő csapa, akik az újságot (sokszor társadalmi munkában) összerakták. Ők voltak az a szűrő, ami a minőségi szintet mind technikai, mind tartalmi szempontból biztosította. És egyben ők voltak a gátjai annak, hogy új arcok felkerüljenek a térképre. Persze igyekeztek, nyilván, de ha valakiről úgy gondolták nem való az újságba… az nem került be. És ez egy természetes dolog, nincs ezzel semmi baj, de a közönség igénye és technika túllépett ezen.

Következett a fórumok arany kora. Ebben a korszakban kapcsolódtam én bele a fő sodorba, és volt szerencsém üzemeltetni, moderálni, sokat írni és olvasni is fórumokba. Néhányan ma is visszasírják ezeket az időket, hiszen visszakereshetően, és többé kevésbé jól rendszerezve lehetett a tartalmat megjeleníteni. Egy bizonyos számú felhasználóval már napi szinten volt újdonság. Az azonos témák összehozták az azonos érdeklődésű embereket. Persze itt is volt egy szűrő. Moderátorként az ember képes volt szabályozni, kinek mekkora teret enged. Persze ma már szánalmasnak tűnik az az erőlködés és agyalás, amit akkor én és barátaim műveltünk, és sok mindent másképp csinálnék. De ez is a tanulási folyamat volt, felhasználói és üzemeltető szempontból is. Mégis azt gondolom egy-egy fórum tudott olyan közösséget teremteni, ami aztán maradandónak bizonyult a közös értékrend és érdeklődési kör miatt.

ez a kezdőlap 15 éve nem változott

A fórumoknak leáldozott, a Facebook ledarálta, mint nagyanyám a sertéscombot. Ma már a fórumok napi 1-2 új bejegyzése nem elég. Az információ éhség ennél sokkal nagyobb. Persze ingyen ebéd nincs. A gyorsan pörgő, tartalomgyáros csoportokhoz sok ember kell, és a humán interfész természetszerűen nem tud, és igazából nem is akar lépést tartani ezzel. Ergo nincs szűrő, nincs szerkesztő, moderátor. A minőségi indikátor feladata a felhasználókra hárul. És ez magában rejt bizonyos veszélyeket. Megint csak természetes dolog, hogy ami nekünk tetszik, arra like-ot nyomunk, esetleg commentben is megdicsérjük. Amit én 10 évvel ezelőtt megdicsértem, ahhoz 5 évvel ezelőtt hozzá sem szóltam, mert nem tudtam, hol kezdjem, és igazából nem akartam elvenni a készítő kedvét az egésztől. Ezen az úton a legtöbben végi mentünk, vagy éppen most megyünk. Az FB csoportokban a kritika, az építő kritika, a segítő hozzászólás, mint olyan kiveszett. Ha valaki veszi is bátorságot, fáradtságot, és jó szándékkal megfogalmaz valami kritikát, a trollhadsereg, vagy éppen a lelkes, de alacsonyabb ingerküszöbbel rendelkező tárak hamar beledöngölik az üzenőfal legaljába. Van tartalom, dögivel, de durván vegyes. Aki valamiféle magasbab színvonalra vágyik, annak korlátozottak a lehetőségei. Valójában ugyan azokat az arcokat lehet követni, akiknek a topicjait a fórumokban is olvastuk. Ők sem jelennek meg kevesebb tartalommal ma, mint 5 évvel ezelőtt, de ez a mennyiség a Facebook dömping sűrűjében egészen egyszerűen kevésnek tűnik. Es ez talán még értékesebbé teszi ezeket a postokat. Ebben az egész jelenségben nyilván valóan nem kis szerepet játszik az, hogy a Facebook csoportokat elsősorban a különböző marketing modul gyártók drive-olják. Ammo, és hasonlók. Ez valamennyire a Facebook működési profiljából is adódik, illetve abból, hogy ezek a marketing gépezetek képesek sok embert elérni, fizetett alkalmazottakkal tartalmat szolgáltatni, moderálni, üzemeltetni. Ezt a tempót hobbiból, szabadidőben végezni már nem lehet, lassú. Az, hogy én munka után ránézek a csoportra minden nap, már nem elég. Márpedig ez egy hobbi, mindenkinek megvan mellette a saját élete. Ezzel együtt kell élnünk.

Akkor most visszatérjek?

Összességében még mindig nem köt le. Nincs már meg az a rajongás, ami anno. Aztán lehet, hogy mégis. Abban biztos vagyok, hogy ha vége is lesz ennek a COVID-19 őrületnek, nem hiszem, hogy versenyekre fogok nevezni. Őszintén szólva, ámulva állok a technológiai fejlődés előtt. Új gyártók, új kittek. A témák maradtak, egy Párducot még mindig bárhol bármikor el lehet adni. De a színvonal a gyártástechnológiában hatalmasat ugrott. Igazából a kihívást ma már az jelenti, hogy az adott kitből ki tudd hozni azt a részletességet, és minőséget, amit egy-egy gyártó produkál. Már nem feljavítani kell, hanem nem szabad elrontani a makettet. Kis túlzással.

Nem vettem még új makettet. Lehet nem is fogok. Persze, de. Ha kicsit jobban beszippant, úgyis fogok. Most a könyvélménytől fűtve még csiszolom egy kicsit a futógörgőket. Ki tudja, lehet még a kompresszort is rendbe rakom, és lefestem. Meglátjuk.

Pandémia, bezártság és a digitális tér korlátai

Megszűnő rendezvények, korlátozások, személyes szabadság és a közösségi terek leépülése jellemezte sajnos az utóbbi évet. 2020-at már most elkönyvelhetjük a covid-19 évének és még korántsem látni erős fényt az alagút végén. Versenybeszámolók egy ideig aligha fognak majd napvilágot látni, de ugyanúgy a szakmai vásárok termékbemutatói is csak pár rövid sajtóhírre zsugorodtak. Nürnberg, Shizuoka szerencsés esetben kapnak majd egy virtuális színtelen, szagtalan prezentációt. Paradox módon, amennyit elvett a vírus a megszokott életünkből, olyan sokat adott a makettezésnek. A hírek szerint egyre többen kezdtek el újra a hobbival foglakozni, hogy kitöltsék az otthon töltött hónapok monoton bezártságát. Tamiya nem győz gyártani, fogynak a rég elfeledett, még a 80-as években tervezett kittek is, a webshopok pedig újabbnál újabb rekordokat döntenek, bezár a maradék offline bolt, meg azok is, akik nem bírták a tempót, mint pl. az amerikai Squadron.

A kialakult helyzet

Teljesen új a helyzet, egy kényelmes, szabad, globális jólétben szocializálódott társadalom a média és a korlátozások hatására a 4 fal közé szorul, részben fizikailag, részben mentálisan. Kicsit beleélhetjük magunkat a rácsok mögött tartott állatok világába, van némi kifutó az állatkerten, ahol leadod a napi kötelező produkciódat, táplálkozol, majd visszavonulsz a ketrecbe, ennyi a világ. Belegondolva nem is csodálkozik, az ember miért nem szaporodnak ezek a teremtmények. Persze vannak, akik próbálkoznak, átugorják a kerítést, majd rájönnek, hogy nem mindig van benne áram, de akad olyan is aki megnyalja a villanypásztort aztán futva vonul vissza a ketrecbe, nem is volt olyan jó ötlet a szabadságra vágyni, tényleg volt áram a kerítésben…

A média szokásához híven kétfajta kommunikációval igyekszik bent tartani az embereket, az egyik oldalon egy új, technológiailag magasabb fokot képviselő home-office laptop telekonferencia mennyországot igyekszik felvázolni, ahol eljött a produktivitás és emberi szabadság legújabb dimenziója, ahonnan igazából nem is lesz érdemes visszatérni a megszokott kerékvágásba a jövőben sem. Persze vannak emberek, akiknek bejön majd ez a stílusú munkavégzés, a többségnek viszont valószínűleg nem. A másik narratíva pedig a félelem, otthon kell maradnod, vagy a betegség saját testedre gyakorolt rémképe lesz a motiváció, vagy pedig a környezeted, főleg a szüleid, nagyszüleid veszélyeztetése fog otthon maradásra, vagy legalábbis a látogatásuk korlátozására ösztökélni. A mentális egészség mutatói az elhúzódó korlátozások, fokozódó médianyomás és a gazdasági leépülés végett a legtöbb helyen új negatív rekordokat döntenek. Egy egészséges ember számára sokszor elképzelhetetlen mit élhetnek meg páran legbelül, de úgy ahogy egyre többen találkozunk a vírus közvetlen hatásaival, úgy egyre nyilvánvalóbbak a közvetett hatásai. A vírustól való paranoiás félelem, de ugyanúgy a másik szélsőség, a vírus teljes tagadása a megjelenési formái a leépülő kollektív pszichének. Sokan láthatóan a nyugtatóik, a facebook üzenő faluk, vagy ezoterikus összeesküvés elméletek foglyai lettek a 4 fal között. Számomra is már nyilvánvalóvá vált, hogy akár egy beszélgetés is problémássá válhat bizonyos esetben, és itt tényleg valamiféle orvosi segítség lehet indokolt. A korlátok láthatóak, végtelenségig nem lehet 4 fal között bezárva élni, a digitális átalakulás sem kimeríthetetlen forrása a szebb jövőnek, vagy egy alternatív, reális élettér.

Makketezés mint  terápia a józan ész megőrzésére

Itt jön nagyon is képbe a makettezés, mint egy kikapcsolódás, ahol elcsitul a világ zaja, nem érdekel semmi, a fő kérdések, hol van a B keret, miért keverte össze a gyártó a C16-os alkatrészt, amúgy is hová repült a szőnyegen??? Hirtelen van idő befejezni vagy elkezdeni rég elfelejtetett projekteket, sok minőségi idő jelenik meg a munkaasztalon, az ember magára figyelhet és elveszhet a munkában. Nincs veszély, nem kell virtuális virológiai problémákra választ adni, állandóan rettegni. Triviálisnak tűnik, de sok embernek segíthet egy hobbi, friss levegővétel és szünet a napi fokozódó vírushelyzettől, az X-edik hullám híreitől, új mutánsoktól, 4 fal bezártságától és a szociális interakciók hiányától. Elszakadás a képernyőtől, a mobil maradhat néha a sarokban a töltőn.

Régi reflexek nem engednek

A technológia új lehetőségeket kínál, de az ember nem változik. Ugyanúgy látom kicsapódni a virtuális térben a régi reflexeket, egy fokozott formában. Minek letenni a mobilt, ha fényképezgethetek vele éjjel nappal, kell az a feed, kell a sok villogó kép, görcsösen nézegetem, nyomom a like-okat, gyorsan megosztom a tartalmamat, amit 3 perc alatt tákoltam össze, és várom a csodát, ez az én kapaszkodóm az életben. Ez maradt, ennyi a tér ahol kiélhetem magamat, ideges tömegek becsatornázva az üzenő falakra. Létezésem és önértékelésem két fő pontja a fogyasztás és a like-ok vadászata. Nincs itt időben a megrendelt áru az online shopból, amit egész nap böngészhetek, kiakadok, nem kaptam elég pozitív kommentet, összeomlok. Idegenekkel veszekszem lényegtelen dolgokon –ezek a szokásos online zsákutcáink körei.

A Covid utáni makettezés

Már persze ha lesz ilyen… mire számíthatunk? Bizonyára túlterített verseny asztalokra, mivel a mélyben - ami nem mindig látható azonnal - ezek a munkák készülnek, tömegével, és előbb utóbb megjelennek. Sokan viszont majd távoznak az új, régi-új hobbijukból, aki marad, abban pedig erősen megjelenik majd a vágy a közösségre, az utazásra, a mások munkáinak élőben való megtapasztalására.