Nagyjából 15 évvel ezelőtt voltam legutóbb az olaszországi Berscia városában makettversenyen. Ez nem csak azt mutatja, hogy milyen régi múltra tekint vissza a rendezvény, de azt is, hogy mennyit kihagytam a hobbiból. A helyszín azóta megváltozott, de a milliő még mindig hozza az olasz vidéki város feelinget, annak ellenére is, hogy konkrétan metro közlekedik a Szeged méretű településen.
Az olasz életérzés a szervezés majd minden pontján tetten
érhető volt. Kezdve az előzetes információktól, helyesebben azok hiányától. Ami
elérhető volt, az néhány olasz nyelvű plakát, és facebook post. Ebből kiderült,
hogy valamivel 1400 felett volt a nevezett munkák száma, ami jó kis hétvégét
ígért.
Mivel a nyitvatartási időn kívül semmilyen időbeosztás nem
került nyilvánosságra, így a hétvégét összekötöttük egy családi kirándulással.
Szombat reggel leraktam volna az asztalokra a maketteket, ha meg nem állít egy
szervező, hangos „Modelli!” felkiáltással. A dobozt a kezemből kivéve azonnal
elkezdte keresni az előnevezések között a munkákat. Mivel a sajátomon kívül még
2 másik barátom munkáit is vittem, kis nehézséget okozott neki a 3 magyar név
kisilabizálása. Közben a kollégája is megérkezett, aki minimális angol tudással
már rendelkezett. Így kiderült, hogy én még nem fizettem a nevezésért (esélyem
sem volt eljutni a nevező pultig). A kolléga karon ragadott, hogy menjek vele
elintézni a pénzt. Miután ezt letudtuk, ő is elkezdte keresni neveinket egy
másik listában. Így minkét ember, egymástól függetlenül megírta a makettre
kerülő azonosító matricákat. Mire visszaértünk a maketteknek már hűlt helyét
találtam. Az első kolléga pár társával együtt kiszórt mindent a megfelelő
kategóriába, és a dobozokat is elrakta az asztal alá. Részükről ez nyilván
kedvesség, és előzékenység volt, de mi makettezők azért nem szívesen adjuk ki a
kezünkből a munkákat. Így nekem annyira nem tetszett ez az eljárás. Volt olyan
makett, amit konkrétan már ketten kerestünk, mire megtaláltuk.
A szombati nap és a vasárnap délelőtt a környék
felfedezésével, kirándulással, városi sétákkal telt. Vasárnapi ebéd után,
nagyjából fél kettőkor értünk vissza a helyszínre. A versenynek a Mille Miglia
múzeum ad otthont. Ennek egy része, két nagyobb terem, régi apátsági épület,
boltíves mennyezettel, minimális méretű ablakokkal. Ez még nem lenne gond, de a
hangulatvilágítás, bár kiválóan hozza az épület ódon sejtelmes feelingjét, makettversenyre
teljesen alkalmatlan. A kiállító tér többi része ennél is rosszabb kondíciókkal
van megáldva. A hosszú folyósók 2 oldalára kerültek a szokásosnál magasabb
asztalok. Ezek egyébként kényelmes nézelődésre adnak lehetőséget, nem kell
görnyedezni. Azonban az egyik fal teljesen ablak nélküli, a másik, belső udvarra
néző fal viszont teljesen üveg. Így a repülők vak sötétben, a harcjárművek vakító
ellenfényben voltak. Nem, hogy fényképezni, megnézni sem lehetett a maketteket.
Őszintén szólva, én azért megyek makett versenyre, hogy inspirálódjak mások
munkái által. Na erre most nem volt lehetőségem.
Az olasz szokás szerint valamilyen fajta előzsűri működött.
Pár fickó sárga matricákat ragasztott ránézésre kiválasztott makettekre. Ennek
rendszerét nem teljesen értettük. Az eredmények természetesen nincsenek előre
kifüggesztve. A díjátadónak egy olyan kicsi terem adott otthont, hogy már a
szervezők is eleve két részletbe szervezték a ceremóniát. Először a junior és a
standard kategóriák, majd fél óra csúsztatással a mester. Természetesen az
egész elhúzódott, és egy majd 2 órás procedúra lett belőle. Ráadásul a kezdetét
nemes egyszerűséggel egy kiabáló ember a termeken végig vonulása jelezte. Mivel
mi éppen a legtávolabbi teremben voltunk, mire felértünk, már a folyósón állt a
tömeg. Balázs barátom vállalta, hogy beverekszi magát. Így végül ő egyedül
vette át mindannyiunk díját. A mediterrán életérzés itt is megvolt, csak
olaszul hangzott el minden. A másnap közzétett eredménylista pedig
természetesen nem egyezik az elhangzottakkal. Konkrét példa: barátom benevezi
online a makettet mester harcjárműbe. Kiabálós fickó felmatricázza, és berakja
standard harcjárműbe. Nekünk feltűnik, átrakjuk a mesterbe. De a matrica már rajta
van, szervező visszarakja standardbe. Majd a közzétett eredménylistában a mester
aranyként szerepel, hiszen a nyilvántartásba online így került be. Így esett
meg, hogy valaki mester és standard harcjárműben is arany érmet nyert. A díjak nagyon szépek, de én itt
engedtem el ezt az egész történetet.
A hétvégére ráhúztunk még két napot, és hazafelé megnéztük a Dolomitok lenyűgöző hegycsúcsait. Szerencsére jó időnk volt, bár a hegyekben már napközben is fagypont környékén mozgott a hőmérséklet. Őszintén megmondom, ha nem kötöttük volna össze kirándulásokkal, csak a makett verseny nem ért volna meg kétszer nyolc óra autózást. Mentünk már Angliába is autóval makett versenyre, nem a távolság a gond. Inkább az, hogy konkréten a makettek felét alig, a másik felét egyáltalán nem láttam a csapnivaló fényviszonyok miatt. Mindezt 15 EUR nevezési díjért, ami nyilván valóan a hétvége legkisebb tétele volt. Az olasz versenyeket szeretem, jó a hangulat, jó a színvonal, de nem Brescia lesz az, ahova visszajárunk. Stressa fényévekkel jobb élményt ad. Sajnos 2025-ben a WME miatt elmarad, de 2026-ra így már van egy programunk.
